Lúcia így válaszolt:

– Senki sem kényszerített arra, hogy átnézzem a számlákat. Arra sem kényszerítettek, hogy beismerjem, hogy én írtam néhányat közülük.

Aurelio a házra nézett, a foltozott tetőre és a lánya elnyűtt cipőire.

– Nincs itt semmid.

–Van hol laknom anélkül, hogy hazudnék.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy kiáltani fog. Ehelyett megkérdezte:

– Azt hiszed, rossz ember vagyok?

Lucia válaszára várt egy kicsit.

–Szerintem tett néhány jó dolgot, és megszokta, hogy ezeket arra használja fel, hogy ne vállaljon felelősséget másokért.

Aurelio egy padon hagyta a csomagot.

Mielőtt elment, találkozót kért a producerektől.

Nem válaszolt.

Amikor azonban a következő héten megérkeztek a raktárba, a könyvek a pulton voltak.

Hat paraszt, Lucia és a falusi tanító, akit felkértek, hogy vizsgálja felül a műveleteket, eljött.

A vita rosszul indult.

Aurelio esős aratásról, drága utazásokról és megromlott árukról beszélt.

Martina a pulthoz csapta a nyugtáját.

– A kukoricám még aznap elment. Milyen tárolási díjat számítottak fel?

Lucía felismerte a szerepet.

Ez volt az a nyugta, amiért elhagyta otthonát.

A tanár elkérte a megfelelő könyvet. Megtalálták a bejáratot, a kijáratot és a plusz költséget.

Aurelio megpróbálta írnoki hibának magyarázni.

Lúcia közeledett.

– A dalszövegek az enyémek.

Benito ránézett.

Rátette az ujját a számra.

—Én írtam az eredeti nyugtát. Ezt a költséget azután terhelték rá, hogy én visszautasítottam.

A raktárvezető, aki eddig hallgatott, lesütötte a szemét.

– Azt a parancsot kaptam, hogy másoljam le újra.

Aurelio szigorúan nézett rá.

A férfi levette a kalapját.

– Vannak gyerekeim, főnök. De neki is igaza van.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Martina kinyitotta az üres pénztárcáját, és letette a pultra.

– Ezzel a kedvezménnyel hitelre vettem az unokám gyógyszerét.

Aurelio a kis tárgyra nézett.

A számláról leemelt pénznek most először látszott arca lenni.

Kinyitotta a dobozt, megszámolta a különbözetet, és az özvegy elé tette.

– Ezt a vádat nem lett volna szabad felhozni.

Lucía nem mosolygott. Még sok dolgozatot kellett megírnia.

Addig dolgoztak, amíg a fény halványulni nem kezdett. Elismerték az ellenőrizhető hibákat, és megállapodtak abban, hogy áttekintik a függőben lévő feladatokat a tanárral.

Mostantól minden termelő láthatta a mérlegelést, kaphatott belőle egy példányt, és ismerhette a kedvezményeket, mielőtt elfogadta volna az eladást.

Senki sem gazdagodott meg. És nem is bocsátottak meg mindent.

Benito azonban megtartott egy nyugtát, amely mindent elmagyarázott az elejétől a végéig.

Ahogy Lucía felszállt volna a kocsira, Aurelio hívta.

– Büszke lenne rád az édesanyád.

Mozdulatlan maradt.

– Ne használd arra, hogy visszacsábíts.

Lassan megrázta a fejét.

– Nem ezt kérem tőled.

Lucía fáradtságot látott az arcán, de még nem akarta változatosságnak venni.

– Időre van szükségem.

-Tudom.

Hetek teltek el.

A producerek beleegyeztek, hogy fizetnek Lucíának a közös nyilvántartás vezetéséért. Lucía ütemterveket állított össze, és kis összeget fizetett szállítmányonként.

Amikor Benito először megkapta a pénzét, a tányérja mellé tette az érméket.

– A te részed.

– De én még mindig itt lakom.

– Ezt majd külön megoldjuk.

Lucia megérintette az érméket.

– Azt mondtam, hogy megdolgozom az ételért.

Concepción tortillákat tett az asztalra.

– És ma enni fogsz, mert már felszolgálták.

Lucia sírni kezdett, mielőtt még abbahagyhatta volna.

Senki sem kérte, hogy nyugodjon meg.

A megtakarított pénzéből kibérelt egy szobát a falu közelében. Vett egy használt íróasztalt, és rátette anyja zsebkendőjét.

Aurelio elkezdte vasárnaponként látogatni. Először üzleti ügyekkel kapcsolatos kifogásokat keresett. Később megtanult papírok nélkül érkezni.

Egyik délután átadta neki a megbeszélt visszatérítésről szóló végső nyugtát.

Lucia ellenőrizte, majd bólintott.

Felkelt, hogy elmenjen.

– Maradnál egy kávéra, apa?

Aurelio ismét leült. Eltartott egy ideig, mire megtalálta a hangját.

– Igen, lányom.

Hónapokkal később Lucía utolérte Benitót, miközben az a szekeret készítette elő.

– Van annak helye?

Zsákot rendezett.

–Attól függ. Újra fogsz dolgozni az ételért?

– Most fizetést kapok.

Concepción az ajtóban kitört a nevetésből.

Lucía felszállt a gazdával együtt. A gesztenyebarna ló kényelmes tempóban elindult.

Ugyanaz az út volt, amelyen rohant anélkül, hogy tudta volna, merre kell mennie.

Ezúttal egy jegyzetfüzetet vitt magával, a munkájáért járó fizetséget, és azt a bizonyosságot, hogy visszatértekor asztal várja majd.