A herceg elküldte három idős nagynénjét, hogy télire nála maradjanak; de mire elérkezett a húsvét, magának a hercegnek kellett koldulnia, hogy helyet kaphasson az asztalánál.
A herceg otthagyta három nagynénjét az esőben, és elindult, mielőtt a legidősebb elájult volna egy özvegyasszony lábainál, akinek alig volt elég kenyere vacsorára.
Mariana Roblesnek sikerült elkapnia, mielőtt a lépcsőfokra ért volna. Az idős asszony olyan keveset nyomott, hogy megijedt.
– Tegnap óta nem evett – suttogta az egyik nővére. – Épp kiürítették a szobáinkat, és otthon felejtették a tálcát.
Útközben eltűnt Alonso Mendoza, Valdemora hercegének hintója. Egy lepecsételt levelet kézbesített anélkül, hogy még a felvonóról is lelépett volna: március 25-ig heti 4 shilling minden hölgynek. Utána nincs további kötelezettség.
Októberi délután volt, a 19. század azon éveiben, amikor egy nemesi vezetéknév bármilyen ajtót kinyithatott, és elhallgattathatta azokat, akik mögötte éltek.
Mariana hat hete özvegy volt. Férje, Nicolás, láz következtében meghalt, bérelt farmot, elhasználódott szerszámokat és adósságokat hagyva rá. A birtok a hercegé volt.
Ennek ellenére kinyitotta az ajtót.
Hárman leültették az eszméletlen nőt a tűz mellé. Mariana tejet melegített, beáztatta az utolsó darab kenyeret, és lassan kanállal megette vele.
Aztán visszajött az adminisztrátor autója.
Jacinto Salcedo nem szállt ki. A helyéről követelte az egyetlen bőrönd kulcsát, amit a hölgyek hoztak magukkal.
– A láda Őexcellenciájáé. Tartsa meg a tartalmát.
Mariana az eresz alatt állt.
„A kulcs egy éhségtől elájult nő zsebében van. Amikor fel tud kelni, személyesen is megkérdezheted tőle.”
– Érdemes megjegyezni, hogy kié ez a ház.
–És érdemes megjegyezni, hogy ki ázik el odakint. Jó éjszakát!
Salcedo szárazon felnevetett, és elment.
Azon az éjszakán a nővérek megosztoztak az egyetlen ágyon. Mariana egy széken aludt, Nicolás kabátjába burkolózva. Még mindig széna- és esőillat terjengett.
A temetés óta most először sírt.
Aztán megszámolta a pénzét. Nem volt elég a tavaszi bérleti díjra. A megígért 12 shilling megmenthette volna attól, hogy elveszítse a farmot.
A függönyre nézett, amely mögött az öregasszonyok lélegzettek.
A herceg úgy hitte, terhet rótt rá. Mariana még nem tudta, mit kapott, de azt tudta, hogy egyikük sem fog soha többé éhesen lefeküdni.
Hajnalban a legidősebb megjelent az ágyon ülve, ősz copf a vállán.
– Inés Mendoza, 64 éves. A nővérem, Beatriz, 61 éves. Rosario, 58 éves. A bátyánk volt az előző herceg.
Beatriznek sötét szemei és egy tintafolt volt az ujján. Rosariónak lágy arca volt, és olyan hangja, ami még egy ajtó nyikorgásában is dallamokat talált.
– Az unokaöcsénknek szüksége van a szobáinkra a felesége miatt – magyarázta Inés. – Azt mondja, hogy a fenntartásunk felesleges kiadás.
– Harminc évig vezettem annak a háznak a könyvelését – tette hozzá Beatriz –. Soha nem tartotta feleslegesnek, hogy éjszakánként összeadtam a számlákat.
Mariana lesütötte a tekintetét.
„Füstöl a kéményem, elromlott a sütőm, és beázik a gőz. Nem tudom nekik azt az életet biztosítani, ami nekik volt.”
Inés megfogta a kezét.
–Tegnap este felajánlott nekünk valamit, amit ott már nem adtak nekünk: egy helyet, ahol számítunk.
Körbejárták a farmot. Hiányzott egy üvegtábla, a tetőből víz szivárgott a lisztre, és egy pad imbolygott egy kő miatt.
Amikor Beatriz leült, a kő megcsúszott. Az idős asszony megragadta az asztalt, mire Rosario hangosan felnevetett. Mariana is velük nevetett, meglepődve, hogy ezt még mindig képes megtenni.
– Kezdjük a kéménynél – döntött Inés. – Senki sem főz jól, ha a füst miatt sír.
Vasárnap kifakult selyemruháikban mentek templomba. A bejárat előtt Esteban Paredes, a bolttulajdonos, drámaian levette a kalapját.
– Látom, a herceg elküldte önnek a feleslegét, Mrs. Robles.
Valaki nevetett. Mariana érezte, hogy Inés megmerevedik mellette.
– A nagynénjeihez küldött – felelte. – Gondolom, te is tudod, hogyan kell különbséget tenni ember és dolog között.
Válaszra sem várva bement, de ez a kegyetlen mondat egészen a farmig követte őket.
Azon a héten Mariana egy kötéllel a dereka körül mászott fel a tetőre. Rosario tartotta a létrát, és olyan hangosan énekelt, hogy a szomszédok kijöttek nézni.
„Azért van, hogy értéket adjon neki!” – magyarázta.
Mariana leengedett egy nehéz zsákot a csúszdán. Harmadik próbálkozásra koromfelhő hullott alá, és tetőtől talpig beborította Inést.
Az idős asszony fekete arcában izzó szemekkel jelent meg az udvaron.
– Végre van egy ésszerű okom átöltözni.
Mind a négyen kétrét görnyedtek a nevetéstől.
Azon az éjszakán a füst oda szállt, ahová kellett. Inés hagymával, sárgarépával, sonkával és hüvelyesekkel főzött pörköltet készített. Az illat betöltötte a ház üres zugait.
Mariana megkóstolt egy kanálnyit, és mozdulatlan maradt.
– Hol tanultál meg így főzni?
Inés továbbra is a fazékot bámulta.
– Egy francia szakács dolgozott apámnál, amikor kicsi voltam. Titokban tanított engem.
– És akkor?
– Aztán össze akartunk házasodni. Az apám kirúgta. Azt mondta, hogy egy mendozai nő nem alacsonyíthatja le magát odáig, hogy főzőedények között éljen.
Rosario a kezét az övére tette.
– Soha nem mondta el nekünk, mennyire szereti.
– Évekig nem tudtam sírás nélkül kimondani a nevét.
Mariana letette a kanalát. Az ajtó melletti kabátra gondolt.
