– Itt elmondhatod.

Inés mély levegőt vett.

—Étienne.

Megismételte egy apró mosollyal, mintha valaki kinyitna egy régóta zárt ablakot.

Az első, aki a házon kívül megkóstolta a pörköltet, Mateo Ríos volt, egy napszámos, aki élelemért cserébe megjavította a kerítést. Kétszer szolgált fel magának, és kenyérrel tisztította meg a tányérját.

„Vasárnaponként fizetnék ezért” – mondta. „A feleségem is kaphatna egy kis szünetet a főzésben.”

Beatriz megvárta, míg elmegy, mielőtt elővett egy ceruzát.

—Tányéronként egy penny. Kevés hozzávaló, lassú főzés és jó bevásárlási lehetőségek. 6 fővel kezdhetünk.

– Nyitunk egy éttermet? – kérdezte Mariana.

– Kapcsoljuk be a sütőt valami másért is, mint hogy csak nézzük.

Inés főz. Beatriz bevásárol és könyveli a dolgokat. Rosario üdvözli a vendégeket. Mariana elvégzi a szükséges javításokat és felszolgál az asztalnál.

Nem volt könnyű. Mariana egy délutánt töltött a hideg kemencében fekve, és repedéseket tömött be. Mateo fát hozott a padhoz. Beatriz alkudozott Estebannal az üveg áráról, amíg a kereskedő a kimerültségtől el nem fogadta.

Az első vasárnap 6 munkás érkezett. A másodikon 11 ember. A negyediken családok ettek az udvaron.

Rosario kenyeret osztott és régi dalokat énekelt. Egy nő sírva fakadt, mert felismerte azt, amelyiket az édesanyja gyerekkorában énekelt neki.

Mariana megértette, hogy az emberek ezért is jönnek: egy kedves hang, egy szék felajánlása anélkül, hogy megkérdezte volna, mennyit ér az ott ülő személy.

Beatriz minden este megszámolta a kék üvegben lévő érméket. Különválasztotta a pénzt a hozzávalóktól, félretette a lakbérre szánt pénzt, és félretett belőle a tető javítására.

November végére a liszt már nem lett nedves.

Megérkezett a plébános, majd egy földbirtokos fia, végül pedig az anyja, aki meg akarta tudni, hol eszik a fia.

A desszertig maradt.

Hamarosan hintók sorakoztak a napszámosok sáros bakancsai mellett. Rosario mindenkit leültetett érkezéskor. Az egyik férfi a rangja miatt megpróbált külön asztalt követelni.

– Csak egy hosszú asztalunk van – felelte a nő. – De biztosíthatlak, hogy a pörkölt mindkét végén ugyanolyan ízű.

A férfi leült.

Esteban egy vasárnap megjelent, és egy szó nélkül fizetett. Távozáskor a kalapját forgatta a kezében.

– Amit a templomban mondtam, az szégyenletes volt.

– Igen – válaszolta Marianna.

– Szeretném megjavítani.

– Kezdd azzal, hogy nem ismételgeted.

Másnap reggel egy zsák liszt érkezett egy cetlivel: „A mendozai hölgyek nevében elnézést kérek.”

A palotában a fiatal Lucia hercegné egy vacsorapartin hallott a farmról. Huszonhat éves volt, és hónapokat töltött gyönyörű bútorok és üres beszélgetések között.

– Meg kell ismerkedned a férjed nagynénjeivel – mondta neki egy vendég. – A legkisebb gyönyörűen énekel.

Lucia letette a kanalat.

– A nagynénéid?

Úgy hitte, hogy azok a nők más rokonoknál élnek. Alonso azt mondta neki, hogy jobban szeretik a vidék nyugalmát.

Egyszer megjegyezte, hogy a keleti szárny remek öltöző lenne. Soha nem kérte, hogy bárkit is állítsanak ki.

Azon az estén kérdőre vonta a férjét.

– Jól gondoskodnak róluk – felelte. – Ne csinálj tragédiát egy családi ügyből.

De a lány nem állta a tekintetét.

Karácsony előtt érkezett a fagy. Hajnalra a kút teljesen befagyott, az út pedig megkeményedett a kerekek alatt.

A negyedik éjszaka repedés nyílt a kéményben. Mariana köhögve ébredt fel, füst gomolygott be a konyhába.

Bevitte a nővéreket a hátsó szobába, kinyitotta az ablakokat, és eloltotta a tüzet. Inés alig kapott levegőt. Rosario remegett. Beatriz megpróbált segíteni, de a kezei nem bírták megtartani a takarót.

Amikor hajnalodott, a ház fagyos volt.

Aztán megérkezett Salcedo egy levéllel.

– Őexcellenciája megalázónak tartja, hogy a nagynénjei egy népkonyhában dolgoznak. Felfüggesztették a megbízatásukat. Hétfőn jön értük egy autó. A mosoda felett vannak szabad szobák.

„És mi van, ha maradni akarnak?” – kérdezte Mariana.

„Éhen halhatnak itt. Te is, ők is. Ne felejtsd el, hogy márciusban kell kifizetni a lakbért.”

Inés megvárta, míg elmegy.

– Elmegyünk. Nem hagyjuk, hogy elveszítse a házát azért, mert segített nekünk.

Mariana Beatriz tintától foltos kezére nézett; Inés konyhai csípős ujjaira; Rosario elkékült ajkaira.

– Ez a te otthonod is. Senki sem fog eljönni és elvinni őket a beleegyezésed nélkül.

Azon a délutánon elvitte Nicholas kabátját a boltba.

– Lisztre és húsra van szükségem hitelre. Ezt otthagyhatom zálogként.

Esteban megérintette a kopott anyagot.

Tudtam, hogy kié.

– Tedd rá, Mariana! Vacog.

– Nincs semmi másom.

„Bízom benne. És attól tartok, túl sokáig tartott, mire elmondtam neki.”

Felírta a nevét a táblára, és magához hívatta Mateót.

Másnap öt munkás javította meg a kéményt. Beatriz feljegyezte a munkaóráikat, hogy egy napon megkaphassák a fizetésüket. Tiltakoztak.

„Akkor leírom őket, hogy emlékezzek, mit tettek” – válaszolta a nő.

Szenteste újra meggyújtották a tüzet. A vendégek visszatértek, és sokan hagytak egy plusz érmét.

Hétfőn megérkezett az autó.

Salcedo az ajtó előtt találta a három nővért Marianával.

– Utasításaink vannak – figyelmeztetett.

– És vannak lábaink és akaraterőnk – felelte Beatriz. – Egyikünk sem fog feljutni oda.

A kerítést javító napszámosok a közelben maradtak. Nem fenyegettek senkit. Elég volt, hogy figyeltek.

A menedzser az üres autóval távozott.