Január 6-án este Lucia 40 vendéget várt első báljára. A palota pompás volt, de a havazás eltorlaszolta az utat a szurdokon keresztül.

A hintók elakadtak. A lovak csúszkáltak. Egy kocsis fényt pillantott meg a mezők mögött: a gyertyát, amelyet Mariana minden este elhelyezett, hogy utat mutasson a munkásoknak.

Hamarosan alakok sora bukkant fel, amint előrenyomultak a hóban.

Mariana felvette Nicolás kabátját, fogott egy lámpást, és kiment megkeresni őket. Többször is visszatért. Legutóbb egy idős férfit talált egy árok partján fekve.

– Menj nélkülem – mormolta. – Nem érzem a lábaimat.

Mariana a karja alá húzta a vállát.

– Hát, én érzem az enyémet. Támaszd rá magad.

Mateo, aki takarókkal érkezett, segített neki bevinni a fiút a farmra.

A konyha tele volt nedves selyemmel, csizmákkal és sápadt arcokkal. Inés kérte a nagy fazekat. Rosario takarókat osztott szét. Beatriz elrendelte, hogy tegyenek helyet a gyerekeknek, és megszámolta az utazókat a kocsisokkal együtt, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hiányzik.

Minden, amit vasárnapra terveztek, végül a pörköltben kötött ki.

Egy úr elővett egy zacskó érmét.

– Először is, egyél meg egy vesszőt – mondta neki Beatriz. – A számlák várhatnak, amíg a rázkódás abbamarad.

Vacsora után Rosario énekelt a tűz mellett. A megmentett öregember sírni kezdett.

„A feleségem szokta ezt énekelni” – magyarázta. „Azt hittem, soha többé nem hallom.”

Senki sem gúnyolta ki.

Fent a palotában Lucia még mindig egy 40 főre megterített asztalnál várakozott. Amikor hírek érkeztek a farmról, elrendelte, hogy küldjenek ellátmányt és takarókat azokkal a férfiakkal, akik ismerték az utat.

Alonso el akarta kísérni a szállítmányt, de indulás előtt megállt. Nem tudta, hogyan mutassa be magát a nőknek, akiket elhagyott.

A következő napokban a vendégek elmesélték a történteket. Azt is elárulták, hogy ki vette ki a pénzt az idős asszonyoktól.

A herceg meghívásai kezdett elutasításokat kapni.

Először Salcedót hibáztatta, majd a pletykákat. Lucía egyik mögé sem engedte volna elbújnia.

– Te írtad alá a leveleket, Alonso. Elküldheted a hírvivőt, de a döntések továbbra is a tiéd.

Márciusban Lucía egyedül ment le a farmra. Masszív csizmát és sárral pettyezett köpenyt viselt.

Amikor meglátták az ajtóban, csend lett.

– Szeretném tudni, hogy van-e nekem hely húsvét vasárnapján – mondta. – Úgy fogok fizetni, mint mindenki más.

Rosario felállt és megfogta a kezét.

– Van egy folt a tűz mellett. Átázott.

Lucía lassan evett. Aztán mesélt az öltözőről, és elcsuklott a hangja.

– Nem tudtam, hogy emiatt mentek el.

– Hiszünk neki – mondta Inés. – De most már tudja.

A hergné bólintott.

Aztán kopogtak az ajtón.

Alonso követte a feleségét. Kalappal a kezében lépett be, és látta, hogy nagynénjei egy asztalnál ülnek, ahol senki sem tartotta őket haszontalannak.

Marianna állva maradt.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mivel tartozom – mondta.

Beatriz kinyitotta a jegyzetfüzetét.

– A felfüggesztett feladatok. Esteban lisztje. Mateo és kollégái munkája.

– Majd én fizetek érte.

– Erre való a pénz – vágott közbe Mariana. – Ez jogot is ad nekik arra, hogy eldöntsék, hol éljenek.

Alonso a nagynénjeire nézett.

– Azt hittem, elég lesz elküldeni őket valahova, és kifizetni. Aztán még ezt sem tettem meg. Sajnálom. Bárcsak visszajönnének.

Inés kiegyenesítette a hátát.

„Nem azért kellett megtanulnia szeretni minket, mert mások hasznosnak találnak minket. Tisztelnie kellett minket akkor is, amikor szerinte nem vagyunk azok.”

A herceg lehajtotta a fejét.

—Igazad van.

Beatriz becsukta a jegyzetfüzetet.

– Itt szállunk meg. Meglátogathatsz minket, ha unokaöcsénkként jössz.

Alonso kifizette az adósságokat, és közjegyző előtt életjáradékot kötött nagynénjeinek. Mariana olyan bérleti szerződést szerzett, amelyet egyetlen vagyonkezelő sem mondhatott fel önkényesen, amíg teljesítette kötelezettségeit. Salcedót elbocsátották, de a herceg nyilvánosan elismerte, hogy az elbocsátás az ő döntése volt.

A bizalomépítés tovább tartana, mint egy aláírás.

Egy héttel később Alonso váratlanul visszatért. Beatrizt a számlák átnézése közben találta, és egy gyerekzsebkendőt, amit Inés ládájában talált, az asztalra tett.

– Rajta vannak a kezdőbetűim.

– Rosario varrta össze neki, amikor 7 évesen lázas lett – válaszolta Beatriz –. Inés 3 éjszakát töltött az ágya mellett ült. Elmentem orvoshoz.

Simogatta a görbe betűket.

Az apja mindig azt mondta, hogy a nővérek az ő nagylelkűségéből élnek. Alonso felnőttkorában is ezt ismételgette, anélkül, hogy azon tűnődött volna, ki öltözteti, ki szolgálja ki, és ki ismeri a rémálmait.

– Miért nem emlékeztettek rá soha?

Beatriz letette a ceruzát.

– Mert a róla való gondoskodás nem volt olyan adósság, amit be akartunk hajtani.

Alonso ott maradt, amíg Inés meg nem érkezett. Nem kért újabb bocsánatkérést. Megkérdezte a kertjéről, és végighallgatta a teljes válaszát.

Azon a délutánon Mariana Rosariót Nicolás kabátjának foltozása közben találta.

–A zseb elszakadt. Majdnem elvesztettem a kulcsaimat.

Az özvegy leült mellé.

– Azt hittem, el kell adnom.

– Tudjuk.

Mariana a friss, apró, erős öltéseket nézte.

– Szégyelltem magam, hogy nem tudtam megmenteni őket egymagam.

Rosario felnézett.

– Nem egyedül mentett meg minket, drágám. Kinyitotta előttünk az ajtót. Akkor mindannyian tudtunk segíteni egymásnak.