„Nem az éhségtől félek; attól félek, hogy haza kell mennem…” – mondta a magányos fiatal nő a gazdának.
Amikor Elena először látta a nevét egy fizetségkönyvben, jobban félt, mint amikor egyedül kelt át a hegyvonulaton.
Mateo Cárdenas tollal kínálta.
– Itt írja alá, amikor megkapja a fizetését.
Ránézett az oldalra, és a szoknyája mögé rejtette a kezét.
-Után.
Mateo mosolyogva erősködött.
– Csak a neve.
Elena hátralépett.
– mondtam később.
Becsukta a könyvet. Még mindig nem tudta, hogy a nő két évig dolgozott, hogy kifizessen egy nem létező adósságot. Azt sem tudta elképzelni, hogy a szabadsága azon múlik, hogy megtanuljon-e elolvasni egy papírdarabot, amit a saját nagybátyja a zsebében tartott.
Mindez előző délután kezdődött, 1887 őszén, egy zacatecasi felföldi tanyán.
Mateo éppen a kecskéket számolta, amikor észrevette, hogy belépnek a karámba, az egyik oldalon összezsúfolódva. Felnézett, és egy fiatal nőt látott az ajtóban. Zöld blúzt és vöröses szoknyát viselt, a lábánál pedig egy zsákvászon feküdt.
Nem hívott.
A oszlop körüli lábnyomok arra utaltak, hogy már jó ideje ott volt.
– Miért nem jelentette be az érkezését?
– Mert munkát keresek, nem jótékonyságot.
A 35 éves Mateo éppen azt akarta válaszolni, hogy nincs szüksége munkásokra. Ezt mondta szinte mindenkinek.
– Mit tehet ő?
– Kecskék gondozása, fejés, sajtkészítés és földművelés. 15 éves kora óta egyedül 22 állatról gondoskodik.
Olyan pontossággal beszélt, mint aki kilométerek óta gyakorolta már ezt a választ.
A Mateo anyja által felállított tanyaszabály egyszerű volt: minden utazó kapott élelmet és szállást; aztán folytatták útjukat.
– Vacsorázhatsz, és az éjszakát a pajtában töltheted. Holnap megmondjuk a legjobb útvonalat.
A fiatal nő megszorította az oszlopot.
– Elfogadom a vacsorát. Az autót nem.
– Mit mondtál?
Elena felemelte az arcát.
– Nem félek az éhezéstől. Félek a hazameneteltől.
Mateo abbahagyta a zsák nézését, és ránézett.
– Gyere be. Először te fogsz enni.
A konyhában Teresa figyelte az idegent, miközben babot, tortillát és némi sajtot szolgált fel.
Húsz évig dolgozott ott. Egyszer néhány utazó eltűnt hajnal előtt több csirkével és egy lóval. Azóta nem bízott senkiben, aki szerencsétlenségről mesélt.
Elena lassan evett, és nem kért még egy adagot.
Teresa maga felé tolta az edényt.
– Ha éhes vagy, egyél. Nem fogok minden kanálnyiért pénzt kérni.
Utána a lány elmosta a tányérját, és pontosan oda tette, ahol látta, hogy kiviszik.
Teresa abbahagyta a karba font mozdulatot.
Azon az éjszakán Elena egy gyékényen aludt. Minden ugatás felébresztette. Figyelte az utat, remélve, hogy felismeri egy olyan szekér hangját, amelyet túlságosan is jól ismert.
Amikor Mateo 5 órakor megérkezett a karámba, 12 megfejt kecskét talált, a vödrök tiszták voltak, a tej pedig le volt fedve.
Elena egy ládán ülve várt.
– Ki kért meg erre?
– Senki. Enni adtál nekem anélkül, hogy ismertél volna.
Mateo megvizsgálta az állatokat.
– Észrevett bármilyen problémát?
– A foltosnak sérült a lába. A fekete hamarosan el fog szülni. És szét kell választaniuk a hímet, ha meg akarják szervezni az elléseket.
Mateo Luceróra nézett, a hatalmas kecskére, amely a nőstények között sétált.
Mindhárom megfigyelés helyes volt.
– Három hónapra felveszem. Szállása, ellátása és fizetése is lesz. A pénz az övé lesz; nem szállásért cserébe adom.
Elena felemelte a fejét.
-Igazán?
-Igazán.
De percekkel később, amikor szembesült a fizetési könyvvel, lelkesedése eltűnt.
Mateo tiszteletben tartotta az aláírás megtagadását.
A következő hetekben felfedezte, hogy ez a munkás felismeri a kecskéket a járásuk alapján, emlékszik az ellés időpontjára, és kiszámítja az etetést anélkül, hogy egyetlen mérést is elmulasztana.
Elena szétválasztotta Lucerót, átrendezte a tollakat, és mutatott Teresának egy sajtot, ami jobban bírta a piaci utakat.
2 hónap alatt megnőtt a tejtermelés.
Azonban kerülte az írásos dolgokat.
Ha Jacintónak, a mezőgazdasági munkásnak, volt egy üzenete, megkérdezte, mit mondott a főnök. Ha valaki rámutatott egy számlára, azt állította, hogy áramszünet volt.
Ráadásul egy zsinór volt a csuklója körül kötve.
Mateo nézte, ahogy a lány végigfuttatja az ujjait a csomókon, ahogy mások a rózsafüzér gyöngyein.
A feszültség egy esős délutánon tört ki.
15 zsák kukoricát vettek. Mateo 13-at talált a raktárban.
—2 hiányzik.
Terézia megjelent az ajtóban.
– Így kezdődtek a dolgok azokkal az utazókkal.
Elena hallott valamit a karámból. Kipirult arccal érkezett.
— Semmi sem hiányzik.
– Megszámoltam őket – felelte Máté.
– Megszámolta az itt lévőket. A többi a fészerben van. Elszakadt a ponyva, és én arrébb tettem őket, hogy ne ázzanak el.
Jacinto elindult, hogy megkeresse őket.
Mindkettőjükkel visszatért.
Mateo szégyellte magát.
– Hamarabb kellett volna megkérdeznem tőle.
– Igen – válaszolta Elena –, kellett volna.
Teresa megpróbált bocsánatot kérni azzal, hogy még hagyott húst a tányérján, de Elena alig nyúlt a vacsorájához.
A szakács leült vele szemben.
„Rossz volt, amit mondtam. Nem volt okom tolvajokhoz hasonlítani.”
Elena bólintott. Ez fontosabb volt neki, mint az étel.
Később Mateo a terasz lépcsőjén találta meg, kezében a kötéllel.
Leült egy kicsit távolabb.
– Hogyan emlékszel arra, hogy hol van minden?
Elena megmutatta a csomókat.
