Mateo mellette maradt. Teresa a konyhaajtóban, Jacinto pedig a fészernél várt.

A Refugio ablaka nyitva volt.

– Két évig etettelek – kezdte Baltasar –, és te így hálálod meg érte.

– Két évig dolgoztam.

– Mert muszáj volt.

Mateóra nézett.

– Tudja, hogy egy adós lakik a házában?

– Tudom, hogy itt dolgozik, és fizetést is kap érte.

Baltasar elővette az újságot.

Elena felismerte a megsárgult sarkokat.

Egy pillanatra késztetést érzett, hogy lesütse a tekintetét, akárcsak a nagybátyja házánál.

Refugio hangja az ablak felől hallatszott.

– Jól bevilágított az udvar.

Elena megkönnyebbülten felsóhajtott.

– El akarom olvasni.

Baltasar hangosan felnevetett.

– Még a saját nevedet sem tudod elolvasni.

– Akkor nem bánod, ha megmutatod nekem.

Megszorította a dokumentumot.

– Nem fogom hagyni, hogy eltörd.

– Te tartsd meg.

Baltasar körülnézett. Senki sem mosolygott.

Végül bevetette.

Elena közeledett.

Az első szótól elállt a lélegzete.

-Nyugta.

A nagybátyja megmozdította a kezét.

– Ez a címlap.

– Tartsd mozdulatlanul.

Elena lassan folytatta, néhány szótagot elválasztva.

– Kijelentem, hogy megkaptam… Mr. Julián Robles számlájának teljes összegét…

Elcsuklott a hangja, ahogy kimondta apja nevét.

Újra kezdte azt a sort.

Aztán vége lett.

—A számla rendezve… nincs kiegyenlítetlen összeg.

Az udvar néma maradt.

Elena újra elolvasta.

—Nincs esedékes összeg.

Felnézett.

– Ki van fizetve.

– Nem értetted – felelte Baltasar.

A dátumra mutatott.

– Március 23. Egy hónappal azután, hogy apám meghalt.

– Vannak más kiadások is.

– Olvasd el magad. Az elejétől fogva.

Baltazár összehajtotta a papírt.

Mateo egy szekér felé fordult, ami a mesquite fák mellett állt meg.

– Don Eusebio, közelebb jöhetne?

A boltos lassan lement a lépcsőn.

Baltazár elvesztette a színét.

Eusebio megvizsgálta a nyugtát.

– Én írtam. Ez az aláírásom.

„Magyarázd el, hogyan fizették ki” – kérdezte Elena.

A férfi nagyot nyelt.

– Apád nyájából származó 12 kecske eladásával. Baltasar megkért, hogy segítsek neki vevőt találni.

Elena emlékezett az állatokra, amelyek a temetés után eltűntek.

A nagybátyja azt mondta neki, hogy betegségben haltak meg.

– Mindet eladták?

– Igen. És maradt pénz a számla kifizetése után.

Eusebio a tekintetét állva tartotta.

– Odaadtam a maradékot a nagybátyádnak. Azt mondta, nem vagy abban a helyzetben, hogy megbirkózz vele. Meg kellett volna kérdeznem.

Átnyújtotta neki a nyugtát.

Elena elvette.

Éjszakánként arról álmodozott, hogy leleplezi a hazugságot, és azt képzelte, hogy örömet fog érezni. Most csak a kicserepesedett kezeire és a soha vissza nem térő napokra tudott gondolni.

„Látta, hogy minden nap dolgozom” – mondta Baltasarnak. „És tudta, hogy semmivel sem tartozom.”

– Fedélt adtam neked a fejed fölé.

– Azzal, ami az enyém volt.

Baltazár fia a földre nézett.

– És férjhez akart adni, hogy újra fizetést kapjon.

A nagybátyja ételről, kiadásokról és háláról kezdett beszélni.

Elena megvárta, míg vége lesz.

– Nem térek vissza hozzád. Ez a nyugta nálam marad. És soha többé ne gyere vissza azzal, hogy azt csinálsz az életemmel, amit akarsz.

Baltazár Mátétól kért támogatást.

Nem találta meg.

Beszállt a kocsiba és elment.

Elena addig állt, amíg a zaj el nem halt.

Aztán remegni kezdtek a lábai.

Teresa odahúzott egy széket. Mateo vizet kínált.

Refugio kihívta a szobából.

Elena megérkezett, ujjai között szorongatva a nyugtát.

Az idős asszony széttárta a karját.

– Olvastam – suttogta a fiatal nő.

– Hallottam téged.

– kiáltotta Elena, a vállára támaszkodva.

A következő napokban nem hozott fontos döntéseket. Pihent, dolgozott, és akkor beszélt, amikor szüksége volt rá.

Euszebiosz nyilvánosan helyreigazította a Baltazár által terjesztett történetet.

Elena megtartotta a nyugtát, és halogatta a kártérítés igénylését. Most először választhatott anélkül, hogy fenyegetés lebegett volna a feje fölött.

Egy héttel később Mateo elvitte a fizetési könyvet a karámba.

Felajánlotta neki, hogy ő irányítsa az egész nyájt, fizetésemeléssel.

Elena elolvasta a nevét, a dátumokat és az összegeket.

Minden sort ellenőzött.

– Így van.

Fogta a tollat, és aláírta: Elena Robles.

Az aláírás túl sok helyet foglalt el.

Mateo mosolyogva nézett rá.

– Van még egy kérdésem. Ez nem munkával kapcsolatos.

Elena becsukta a könyvet.

– Figyelek.

– Meglátogathatom, ha vége a munkanapnak? Szeretnék vele találkozni a karám előtt.

Mosolygott.

– Holnap elkezdheted.

A következő évben összeházasodtak egy kis kápolnában, 22 vendéggel, akiket mindketten választottak ki.

Az ünnepség Refugio ablaka alatt zajlott, aki követelte, hogy hallhassa a pohárköszöntőket, és kétszer is kérte a zenészeket, hogy halkítsák le a hangerőt.

Elena továbbra is gondozta a csordát. Négy év alatt a farm 30 kecskéje 120-ra nőtt, és a sajtja három város piacára jutott el.

Refugio mellett folytatta az olvasást is.

Amikor az idős asszony meghalt, Elena beletette a ceruzát a sütisdobozba. Hetekig nem tudta kinyitni.

Aztán megjelent Terézia a fiától származó levéllel.

– Szeretném magam is elolvasni.

Elena elővett egy jegyzetfüzetet.

Az órák ugyanabban a teremben kezdődtek. Megérkezett Jacinto lánya és több falubeli asszony.

Egyik délután egy diák elrejtette a kezét.

– Túl öreg vagyok.

Elena maga elé tette a ceruzát.

– Nem kell mindent ma megtanulnod. Kezdjük a neveddel.