–Egyetlen egy zsák. Dupla egy vemhes kecske. Ez a sócsere napját jelzi.

– És miért nem írja le?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert nem tudom.

Máté mozdulatlan maradt.

– Nem tudok olvasni. Vagy leírni a nevemet.

Gyorsan mondta, várva a nevetést.

A nevetés elmaradt.

– Apám nem küldött iskolába. Messze volt, és segítségre szorult. Ő sem tudta.

– Ez nem változtat a munkáján.

Elena a kezeire nézett.

– Amikor az emberek rájönnek, elkezdenek választani egyet. Mintha a betűk nem ismerése azt jelentené, hogy semmit sem értenek.

Aztán a családjáról beszélt.

Az édesanyja meghalt, amikor ő 9 éves volt. Az édesapja, Julian, két évvel ezelőtt váratlanul elhunyt, egy kis házat és egy 34 kecskére nőtt nyájat hagyva maga után.

Baltasar nagybátyja megérkezett, hogy gondoskodjon a temetésről.

A papírmunkát is ő intézte.

Egy héttel később letett egy dokumentumot az asztalra.

Szerinte Julián jelentős összeggel tartozott Don Eusebio boltjának.

– Azt mondta, hogy azért fizetett, hogy megkíméljen a kínos helyzettől. Ezzel most már tartozom neki.

Elena beköltözött a házába.

Fizetés nélkül mosott, főzött, vizet hordott és gondoskodott az állatokról.

Valahányszor megkérdezte, meddig még, Baltasar kihajtogatta a papírt.

Biztosított arról, hogy a kamatlábak ismét emelkedtek.

– Megkértél már valaki mást, hogy olvassa el?

– A nagybátyám azt szokta mondani, hogy a családi ügyeket nem szabad a város főterére vinni.

Mateo érezte, hogy megkeményedik az állkapcsa.

— Miért ment el?

Elena meghúzta a zsinórt.

–Talált egy 54 éves özvegyembert, aki hajlandó volt átvállalni az adósságot, ha hozzámennék feleségül.

Mielőtt folytatta volna, csendben maradt.

– Ebéd közben jelentette be. Még csak meg sem kérdezett.

Máté várt.

– Hajnal előtt elmentem. Addig mentem, amíg már nem ismerték fel a vezetéknevem.

Felállt.

– Most már tudod. Ha kirúgsz, mondd meg még ma.

Máté is felkelt.

– Holnap 6-kor szeretném, ha meglátogatnád anyámat. Ha ez rendben van számodra.

Doña Refugio közel három éve nem tudott járni. Mielőtt megbetegedett, több mint 30 évig vidéki iskolákban tanított.

Elena frissen mosott kézzel lépett be a szobájába.

Az idős asszony néhány párnára támaszkodott. Térdén egy doboz keksz volt.

–Szóval te voltál az, aki rávett minket, hogy újra jó tejet igyunk.

Elena félénken elmosolyodott.

Refugio elővett egy kék jegyzetfüzetet és egy ceruzát.

– Mateo azt mondta, hogy tanulni akarsz. Remélem, nem döntött helyetted.

– Szeretnék… de 26 éves vagyok.

– És 68 éves vagyok. Január óta tanulom, hogyan kell egy kézzel öltözködni. Egyikünk sem fejezte be a tanulást.

Elena az üres oldalra nézett.

-Szégyellem magam.

Az idős asszony közelebb húzott egy széket.

– Itt hibázhatsz anélkül, hogy bocsánatot kérnél.

A nevével kezdték.

ELENA.

Az első betűk görbe kerítésekre hasonlítottak.

Néha olyan erősen nyomta a ceruzát, hogy elszakította a papírt. Máskor hangokat zavart össze, amelyeket Refugio türelmetlenül ismételgetett.

Egyik délután otthagyta a jegyzetfüzetet.

–Soha nem érzem magam ennyire haszontalannak a kecskék között.

– Mert évek óta velük dolgozol. Alig ismered ezeket a dalszövegeket.

Elena ismét felvette a ceruzát.

Minden nap egy órát tanult, fejés után. Megtanulta a vezetéknevét, Robles-t; aztán a tanyához kapcsolódó szavakat.

Tej. Kukorica. Só. Víz.

Aztán jöttek a dátumok, az összegek és a teljes mondatok.

Amikor sikerült elolvasnia a bejárat feletti táblát, sokáig alatta maradt.

Rancho El Encino. Alapítva 1859-ben.

Hónapokig jártam arra anélkül, hogy ismertem volna ezeket a szavakat.

Mateo látta, hogy a nő a szemét tisztítja, és várt, mielőtt odalépett volna.

Ahogy Elena megtudta, ő is megváltozott.

Elkezdte konzultálni vele a nyájjal kapcsolatos döntéseiről. Meghallgatta, amikor azt javasolta, hogy várjanak, mielőtt eladnának egy kecskét, vagy felújítanák a karámot.

Kávét ivott az istálló ajtaja mellett.

Elena éppen egy adag frissen készült sajtot tett félre neki.

Teresa megbeszélte Jacintóval.

– A főnöknek több időbe telik dönteni.

– Mert most már hallgat – felelte a mezőgazdasági munkás.

De egyikük sem szólt semmit Elenának.

A hír egy délután érkezett, amikor Jacinto visszatért egy kecskegidák eladásából.

Baltasar hallotta a ranch nevét Eusebio boltjában.

Az unokahúgáról kérdezősködött.

Ragaszkodott hozzá, hogy visszaszerzi.

Elena elejtette a merőkanalat, amivel az ételt mérte.

Azon az estén becsomagolta a táskát: két váltás ruha, egy fésű, a zsinór és a kék jegyzetfüzet.

Addig ült az ágy mellett, amíg a lámpa majdnem az összes olajat el nem fogyasztotta.

Hajnalban Mateo megtalálta a karámban.

A zsák az ajtó mellett volt.

– Arra gondoltam, hogy elmegyek.

A poggyászra nézett.

— Mit döntöttél?

Elena megsimogatta a fekete kecske nyakát.

–Maradni akarok. Belefáradtam, hogy ő választja meg, hol lakhatok.

Mateo bólintott.

– Akkor itt fogadjuk. Tanúkkal.

A nő ránézett.

– Nem akarom, hogy ő fizessen helyettem.

– Nem fogom megvenni a lelki békéjüket. Tudni akarom, mit ír az a dokumentum.

Megkérte Jacintót, hogy vigyen üzenetet Eusebionak.

Aztán Refugióval konzultált.

Az idős asszony közbeszólás nélkül hallgatta.

– Ha eljön az ideje – mondta –, hadd beszéljen Elena.

Baltasar pénteken, dél körül jelent meg, legidősebb fia kíséretében.

Le sem vette a kalapját, és leszállt a kocsiról.

– Elena! Gyere ki most!

Elhagyta a karámot.