1. RÉSZ

– Ha a férjed nyakláncot ad neked, ne viseld. Hagyd egy éjszakán át egy pohár vízben.

Mariana azt hitte, félrehallott valamit.

Az idős nő, aki az előbb ezt mondta neki, azon az ülésen ült a teherautóban, amit pár perccel korábban adott neki. Szürke kabátot és zöld barettet viselt, és halvány levendulaillat áradt belőle.

„Tessék?” – kérdezte Marianna.

A nő felnézett.

– Figyelj rám, lányom. Egy pohár víz. Egész éjjel.

Marianát hideg futkosta, amikor az idős asszony hozzátette:

– És ne mondd el a férjednek!

Mielőtt megkérdezhette volna, honnan tudja a sofőr, hogy férjnél van, a sofőr bejelentette a megállást. Mariana szinte ösztönösen leszállt. Amikor megfordult, az idős asszony még mindig ült, és egyenesen előre bámult, mintha soha nem beszéltek volna.

Mariana elsétált a férjével közösen bérelt lakás felé Guadalajara külvárosában, és próbálta meggyőzni magát, hogy csak egy különc hölggyel találkozott.

36 évesen kiszámítható élethez volt szokva. Könyvelőasszisztensként dolgozott egy kis építőipari cégnél, majdnem egy órát ingázott tömegközlekedéssel, és a fizetése gyakorlatilag az összes háztartási költséget fedezte.

A férje, Alejandro, több mint két éve ugrált egyik vállalkozásból a másikba.

Először online akart autóalkatrészeket értékesíteni. Aztán befektetésekről, partnerről, importról és olyan lehetőségekről beszélt, amelyekhez „csak tőkére volt szükség”.

A pénz sosem érkezett meg.

Mariana azonban továbbra is fizette a lakbért, az ételt, a közüzemi számlákat, sőt, még a férfi adósságainak egy részét is fedezte.

Csak egy dolgot volt hajlandó feláldozni: a nagymamája, Elena házát.

Egy egyszerű birtok volt Tapalpa külvárosában, földdel, gyümölcsfákkal és egy régi terasszal, ahol Mariana szinte minden gyermekkori vakációját töltötte.

A nagymamája törvényesen ráhagyta, mielőtt meghalt.

Alejandro hónapok óta ragaszkodott hozzá, hogy eladja.

„Adhatnának nekünk több mint hárommillió pesót” – mondta neki. „Miért akarsz egy üres házat?”

– Mert a nagyanyámé volt.

—Az emlékek nem fizetik ki a számlákat.

Mariana mindig ott fejezte be a beszélgetést.

Egy héttel a teherautóban történt különös találkozás után hazatért, és valami még furcsábbat talált.

Alejandro borotválkozva, parfümmel bekenve és új ingben várta.

– Van egy meglepetésem a számodra.

Előhúzott a háta mögül egy kis kék bársonydobozt.

Marianna egy pillanatra elállt a lélegzete.

Belül egy finom és elegáns arany nyaklánc volt.

És azonnal meghallotta a hangot a fejében:

„Ha a férjed nyakláncot ad neked, ne viseld.”

– Vedd fel! – mondta Alejandro mosolyogva. – Látni akarom, hogy áll rajtad.

Marianna felnézett.

Volt valami túl aggódó a szemében.

– Holnap – felelte. – Ma kimerült vagyok.

Egy pillanat töredékére Alejandro mosolya eltűnt.

Azon az estén, amikor bezárkózott a számítógép elé, Mariana bement a konyhába, megtöltött egy poharat vízzel, és beleejtette a nyakláncot.

Egy olyan edény mögé rejtette, amihez Alejandro soha nem nyúlt.

Másnap reggel hat órakor Mariana kinyitotta a szekrényt.

Kivette a poharat.

A víz már nem volt átlátszó.

Sárgás és zavaros árnyalata volt.

És egy vastag anyag jött ki a nyaklánc kapcsából, mintha valami elrejtve lett volna abban a kis fémdarabban.

Mariana érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot.

Ebben a pillanatban lépteket hallott közeledni a folyosó felől.

Sándor volt az.

És még mindig el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

Mariana gyorsan letakarta a poharat egy tányérral, majd újra elrejtette.

Alejandro másodpercekkel később megjelent a konyhában.

– Mit csinálsz ilyen korán fent?

– Havi zárásom van. Korán kell odaérnem.

Ásított, kinyitotta a hűtőszekrényt, majd egyenesen a nyakát nézte.

– És a nyaklánc?

Mariana úgy tett, mintha keresne valamit a táskájában.

– Furcsának tűnt a bross. Használat előtt ellenőriztetni akarom.

Alejandro arca megváltozott.

Csak egy pillanat volt, de látta.

– Jól van – felelte túl gyorsan. – Vadonatúj.

Marianna elmosolyodott.

-Akkor nem lesz semmi probléma.

Úgy ment el otthonról, hogy az üveg egy lezárt zacskóban védve volt.

Nem ment dolgozni.

Először egy klinikára ment, ahol egy orvos azt javasolta, hogy ne nyúljon tovább a tárggyal, és adja át mind a folyadékot, mind a nyakláncot szakorvosi vizsgálatra.

Két nappal később Marianna kapott egy hívást.

– Asszonyom, személyesen kell megjelennie.

Ürességet érzett a gyomrában.

A jelentés mérgező vegyületek maradványait említette egy, a kapocsba rejtett kis kapszulában, valamint egy olyan anyagot, amelyet a bőrrel való hosszan tartó érintkezés elősegítésére terveztek.

A szakember nagyon világosan fogalmazott.

„Nem tudjuk, mennyit szívhatott fel a szervezete, vagy milyen tüneteket tapasztalhatott volna. Amit mondhatunk, az az, hogy ennek nem lenne szabad léteznie egy ékszerben.”

Mariana remegve hagyta el a laboratóriumot.

Még aznap délután feljelentést tett.

A rendőrség bizonyítékként megőrizte a nyakláncot, és arra kérték a nőt, hogy ne szálljon szembe Alejandróval.

A következő napokban olyat tett, amiről soha nem gondolta volna, hogy képes lesz rá: továbbra is azzal a férfival élt együtt, aki feltehetően megpróbálta megbetegíteni.

Éppen főzött.

Mellette aludt.

Megválaszolta a kérdéseiket.

Alejandro pedig folyton a nyakláncról kérdezősködött.

– Megjavították már?

-Még nem.

– Furcsa, hogy ilyen sokáig várnak.

Egyik este még a pénztárcáját is megpróbálta ellenőrizni, miközben a fürdőszobában volt.

Mariana a folyosói tükörből látta meg.

Nem szólt semmit.

Egy héttel később felhívta az ügyet vezető nyomozó, Daniel Reyes parancsnok.