Megtalálták az ékszerboltot, ahol a brosst átalakították.

A tulajdonos tökéletesen emlékezett Alejandróra.

„Arra kért minket, hogy csináljunk egy apró üreget” – magyarázta. „Azt mondta, egy gyógynövényes készítményt akar benne tartani, amit a feleségének a bőréhez közel kell viselnie.”

De volt még valami.

Azon a napon egy idős hölgy tartózkodott az ékszerboltban.

Évtizedekig dolgozott ékszerek javításával, és barátságban volt a tulajdonosokkal. Amikor meghallotta az ügyfél nevét és egy örökölt vagyonnal rendelkező feleség történetét, kérdéseket kezdett feltenni.

Teréznek hívták.

Mariana úgy érezte, megáll a szíve.

– Teresa Salgado?

A nyomozó felnézett.

– Ismered őt?

Marianna nem volt biztos benne.

De ez a vezetéknév a nagymamája egyik régi barátjáé volt.

Ugyanazon az estén felhívta egy idős szomszédját Tapalpából.

– Doña Carmen, emlékszel Teresa Salgadóra?

– Természetesen. Elena nagymamád közeli barátnője volt. Kislányként ismerkedtek meg.

Marianna hallgatott.

Aztán eszébe jutott a zöld barett.

A levendula illata.

Azok a szúrós tekintetek.

Nem volt véletlen.

Az idős asszony a teherautóban tudta, ki ő.

De mielőtt Mariana megtalálhatta volna, Daniel újra felhívta.

Ezúttal más volt a hangneme.

– Mariana, holnap ne menj vissza a lakásodba, amíg nem szólok.

-Mert?

Két másodpercnyi csend következett.

– Mert találtunk valamit, ami az ingatlanához kapcsolódik. És miután megláttuk, át kell kutatnunk a házát, és le kell tartóztatnunk a férjét.

Mariana mindkét kezével szorongatta a telefont.

Még kiderítetlen maradt, hogy mit tervezett Alejandro hónapok óta… és mennyit ér neki a saját felesége élete.

3. RÉSZ

A rendőrök röviddel reggel hét óra után érkeztek a lakáshoz.

Marianna nem volt ott.

Daniel arra kérte, hogy kövesse a szokásos rutinját, menjen be dolgozni, és kerülje a konfliktusokat.

Nyolc húszkor üzenetet kapott egy szomszédjától.

„Rendőrök vannak a házad előtt. Elvitték Alejandrót.”

Mariana háromszor elolvasta ezeket a szavakat.

Nem érzett megkönnyebbülést.

Sem öröm.

Csak egyfajta mély fáradtság.

Hetekig abban reménykedtem, hogy találok valami magyarázatot, ami bizonyíthatja, hogy az egész csak félreértés volt.

Talán Alejandro használtan vette a nyakláncot.

Talán valaki más manipulálta.

Talán tényleg nem tudta, mit rejt a bross.

De ez a remény aznap délután szertefoszlott.

Daniel az irodájában fogadta, az asztalon több nyitott mappa hevert.

– Elég sok információt találtunk.

Először is megmutatta neki a fiókban talált dokumentumok fényképeit, amit Alejandro zárva tartott.

Az egyik egy Mariana örökölt vagyonához kapcsolódó szerződéstervezet volt.

Egy másik egy ingatlanügynökségtől származó információkat tartalmazott.

Nemrég készültek fotók a földterületről.

Mérések.

Vázlat.

Regisztrációs adatok.

Még az eladási ár becsült kiszámítása is.

Hárommillió-négyszázezer peso.

Alejandro két potenciális vevővel vette fel a kapcsolatot.

– De sosem engedélyeztem az eladást – suttogta Mariana.

– Tudjuk.

Daniel egy újabb dokumentumot csúsztatott felé.

Egy még mindig hiányos meghatalmazás másolata volt.

Mariana neve több helyen is szerepelt.

Alejandro azt kutatta, hogyan szerezhetne hatáskört a vagyonának kezelésére betegség vagy rokkantság esetén.

Marianának hányingere lett.

Dániel folytatta.

A számítógépen csaknem négy hónap alatt végzett kereséseket találtak.

Ezek nem alkalmi kérdések voltak.

Alejandro olyan anyagokat kutatott, amelyek gyengeséget, zavartságot, neurológiai problémákat és progresszív tüneteket okoztak, amelyeket eleinte nehéz volt azonosítani.

Utánanézett az átmeneti rokkantságokkal, a meghatalmazásokkal és az ingatlankezeléssel kapcsolatos információknak is, amikor az egyik házastárs beteg volt.

A rendőrség egy névtelen fiókból származó üzeneteket is talált, ahol Alejandro kis mennyiségű, illegálisan vegyi reagensként árult mérgező vegyületre tett szert.

Minden ott volt.

Dátumok.

Fizetett.

Beszélgetések.

Az ékszer módosítása.

Az anyag beszerzése.

Az ingatlannal kapcsolatos dokumentumok.

Kapcsolatok a vevőkkel.

Mariana mindkét kezét az arcához emelte.

– Aztán meg akart ölni.

Dániel lassan megrázta a fejét.

„Nem tudjuk megerősíteni, hogy az elsődleges szándéka az volt, hogy megölje. A leletek alapján úgy tűnik, hogy fokozatosan akarta megbetegíteni.”

Ez még jobban fájt neki.

Alejandro nem dühében cselekedett.

Nem vesztettem el az irányítást.

Azt hittem.

Kiszámolta.

Vártam.

Úgy tűnt, a terve az volt, hogy rávegye Marianát, hogy mindennap viselje a nyakláncot. Amikor a lány fáradtnak, zavartnak vagy betegnek érezte magát, ott lesz, hogy az aggódó férjként mutassa be magát.

Talán elvinném orvoshoz.

Talán én adnám be neki a gyógyszereit.

Akár a családja és a barátai előtt is elismételheti, hogy Mariana a túl sok munka miatt szenvedett stressztől.

És amikor már elég gyenge volt, megpróbálta megszerezni az aláírását.

Hárommillió-négyszázezer peso.

Ez volt a lapra írt szám.

Mariana néhány másodpercig bámulta ezt az összeget.

Öt év házasság.

Több ezer elkészített vacsora.

Befizetések.

Fedett bérleti díjak.

Elengedett adósságok.

Kora reggelente hallgattam, ahogy soha be nem vált vállalkozásokról beszélt.

És végül egy nyaklánc.

Mindez egy olyan ingatlanért, ami nem is az övé volt.

– Látni akarom – mondta Marianna.

Dániel rámeredt.

– Nem ajánlom.

– Nem kell beszélnem vele. Csak egyszer akarom látni.

Napokkal később, egy jogi eljárás során Mariana a folyosó másik végéből figyelhette meg Alejandrót.

Ugyanazt az arckifejezést viselte, mint amikor valami nem a terv szerint alakult.

Nem tűnt sajnálkozónak.

Bosszúsnak tűnt.

Amikor meglátta, a lehető legközelebb húzódott hozzá.

– Mariana, ez őrület.

Nem válaszolt.

– Soha nem akartalak megbántani!

Mariana továbbra is őt nézte.

– Az a labor téved. Az ékszerész félreértette. Meg tudom magyarázni.