Végül megszólalt.
– El tudná magyarázni a lakásvásárlási szerződést is?
Alejandro mozdulatlan maradt.
– És a vásárlók?
Csend.
– És mi a helyzet a számítógépen végzett keresésekkel?
Az arca elvesztette a színét.
Mariana ekkor megértette, hogy soha nem fog őszinte vallomást kapni.
Mindig lenne kifogás.
Egy másik bűnös.
Egy új hazugság.
Így élt Alejandro évekig: arra várt, hogy valaki más viselje a döntései következményeit.
Marianna megfordult.
– Marianna, várj!
Nem tette meg.
Még ugyanazon a héten beadta a válókeresetet.
Kivitte Alejandro ruháit a lakásból, több zsákba tette őket, és átadta az anyjának.
A nő kinyitotta az ajtót, ránézett a táskákra, és sírni kezdett.
„Semmit sem tudtam” – mondta.
-Tudom.
– Azt mondta, hogy eladod a házat és vállalkozást indítasz.
Marianna összeszorította az ajkait.
Még a saját anyjának is elmesélte a történetet, mintha már megszületett volna a döntés.
– Vigyázz magadra – felelte Marianna.
Nem volt több mondanivalóm.
A válás után furcsán csendes lett a lakás.
Az első néhány napban Mariana a kora reggeli órákban ébredt, és várta, hogy hallja a számítógép billentyűzetének hangját vagy a videókat, amelyeket Alejandro késő estig lejátszott.
De több zaj nem hallatszott.
Egyik vasárnap szétszedte az íróasztalt, ahol annyi órát töltött.
Ehelyett egy antik lámpát helyezett el, amely a nagyanyjáé, Elenáé volt.
Azon az estén bekapcsolta, kávét főzött, és leült olvasni.
Elfelejtette, milyen érzés egyedül lenni anélkül, hogy elhagyatottnak érezné magát.
Még meg kellett találnia egy embert.
Terézia.
Doña Carmennek köszönhetően kapta meg a számát.
Amikor felhívta, azonnal egy ismerős hangot hallott.
-Jól?
Marianna lehunyta a szemét.
A teherautó.
A zöldsapkás.
Levendula.
– Teresa asszony?
Csend lett.
– Én Marianna vagyok.
A túloldalon remegő lélegzetvételt hallott.
Jól vagy, lányom?
Marianna sírni kezdett.
Ez volt az első alkalom, hogy ezt tette, mióta megtalálta a nyakláncot a pohárban.
A következő szombaton találkoztak.
Teresa egy kis házban lakott, amely tele volt növényekkel, fényképekkel és antik bútorokkal. Az egyik falon két fiatal nő képe lógott, akik körülbelül húsz év körüliek voltak, és egy gyár előtt ölelkeztek.
Az egyik Teréz volt.
A másik a nagymamája, Elena volt.
–Tizenkilenc évesen találkoztunk – magyarázta az idős asszony, miközben kávét töltött a kannából –. A nagymamád elviselhetetlen volt.
Mariana a könnyein keresztül felnevetett.
– Ezt nekem sosem mondta.
– Mert ő is ugyanezt mondta volna rólam.
Majdnem egy órán át beszélgettek.
Teresa felidézte, hogy több mint negyven éve voltak barátok. Bár életük különböző utakon haladt, soha nem szakították meg a kapcsolatot.
Elena állandóan az unokájáról beszélt.
Az iskolájából.
Az első munkahelyéről.
A problémáikról.
A házasságukból.
– A nagymamád aggódott Alejandro miatt – mondta végül Teresa.
Mariana letette a csészét a csészealjra.
-Mert?
– Mert valahányszor elmentek a tapolpai házhoz, mindig megkérdezte, mennyit ér a föld, mennyibe kerülne eladni, és ki a tulajdonos. Elena azt mondta, hogy nem tetszett neki, ahogy a férfi ránézett arra a házra.
Mariana lesütötte a szemét.
Tökéletesen emlékeztem ezekre a látogatásokra.
Alejandro kérdéseit egyszerű kíváncsiságnak értelmezte.
Terézia így folytatta:
– Röviddel a halála előtt Elena megígértetett velem valamit.
Az idős asszony néhány másodpercig hallgatott.
– Azt mondta nekem: „Ha Marianának valaha problémái adódnak, és én már nem leszek itt, ne hagyd őt egyedül.”
Mariana gombócot érzett a torkában.
– Ezért keresett meg engem?
Terézia bólintott.
Azon a napon, amikor Alejandro megérkezett az ékszerboltba, és kérte a nyaklánc csatjának módosítását, Teresa a tulajdonost látogatta meg.
Nem hallotta az egész beszélgetést.
Csak töredékek.
Egy kapszula.
Egy olyan készítmény, amelynek a bőrhöz közel kellett maradnia.
Egy fáradt feleség.
Egy ház Tapalpában, amit hamarosan eladnak.
És az ügyfél neve.
Alejandro.
– Amikor ezt meghallottam, azonnal a nagymamádra gondoltam.
Teresa diszkréten megkérdezte az ékszerészt.
Felfedezte, hogy a férfi személyesen hozott magával egy kis kapszulát, amit a rekeszbe kellett helyeznie.
– Aztán megláttam egy fényképet, amit a munka dokumentálására készítettek, és felismertem Alejandrót. A nagymamád mutatott nekem fotókat az esküvőjéről.
– Miért nem mentél a rendőrségre?
– Mit mond? Hogy egy férfi kért egy ékszer átalakítását? Nem tudtam, mi van a kapszulában. Lehettek vitaminok, parfüm, bármi. Csak gyanúm volt, nem bizonyíték.
– Aztán úgy döntött, hogy megkeres engem.
-Igen.
Teresa nagyjából ismerte a saját időbeosztását, mert Elena mindent elmesélt neki.
Tudtam, hol dolgozik.
Tudta, melyik teherautó-útvonalat használja.
Három délutánon át különböző buszokra szállt, és az arcát kereste.
A harmadik éjszakán találta meg.
– Három nap? – kérdezte Mariana.
Terézia vállat vont.
– A nagymamád még a halála után is kísértett volna, ha nem tartom be az ígéretemet.
Mindketten nevettek.
Aztán Marianna megkérdezte:
– Miért nem magyaráztál el nekem mindent?
– Mert úgysem hittél volna nekem.
Marianna nem tagadhatta.
Ha egy idegen azzal a kijelentéssel közeledett volna hozzá, hogy a férje meg akarja mérgezni, hogy fenntarthassa a házát, valószínűleg leszállt volna a buszról, azt gondolva, hogy megőrült.
– Csak arra volt szükségem, hogy a saját szemeddel lásd, hogy valami nincs rendben – magyarázta Teresa. – Ezért mondtam, hogy tedd vízbe a nyakláncot. Ha semmi sem történik, akkor tökéletes. Úgy néztem volna ki, mint egy furcsa öregasszony, és te folytathattad volna az életed.
