Kényszerítették, hogy egy koldushoz menjen feleségül, hogy megalázzák, és a férfi mindent megváltoztatott.

1936 tavaszán, miközben Don Matías Robles koporsója még mindig az oltár előtt feküdt, Jacinta Salcedo elvette mostohalányától a házkulcsokat, és a fülébe súgta:

– Amikor visszajövünk a temetésről, nem a főbejáraton fogsz belépni. A hozomány nélküli lányoknak meg kell tanulniuk a helyüket.

Amparo Robles 17 éves volt. Anyja fekete kendőjét viselte, és még mindig érezte apja keze hidegét az ujjain. Azt akarta hinni, hogy félrehallott, de amikor visszatért a haciendába, a ruháit egy zsákban találta, a priccsét pedig abban a szobában, ahol a törött ekéket tartották.

Jacinta megmutatott a polgármesternek néhány dokumentumot, amelyek szerint Don Matías átengedte neki a malmot, a házat és a folyóval határos három telket. Amparo tudta, hogy az apja soha nem írta volna alá ezt. A déli telek az édesanyjáé, Rosalíáé volt, és ő sokszor mondta neki:

– Az a föld a tiéd lesz. Bármi is történik, gyökereid ott lesznek.

Santa Lucía del Llanóban azonban egy csipkébe öltözött özvegy szava nagyobb súllyal bírt, mint egy árva lányé. Különösen azért, mert Jacinta mögött Don Leandro Ibarra állt, a boltos, a város uzsorása és a polgármester közeli barátja.

Kevesebb mint egy hét alatt Amparo szolgálólány lett a saját otthonában. Már a kakas első kukorékolása előtt felkelt, megőrölte a nixtamált, vizet hordott a kútból, kimosta Jacinta ruháit, és mezcalt szolgált fel Don Leandrónak, amikor üzleti ügyekkel jött megbeszélni. Éjszaka zsákok között aludt, Rosalía rebozóját szorongatva, hogy emlékeztesse magát arra, hogy valaha ő is lány volt, és nem teher.

Az egyetlen személy, aki oda mert menni, Doña Tomasa volt, egy 72 éves gyógyító, aki az öntözőcsatorna mögött lakott. Meleg tortillákat és árnika leveleket hozott neki a kirepedezett kezeire.

– Nem láthatod a gyökereket, gyermekem – mondta neki egy délután –, de azok tartják a fát, amikor mindenki azt hiszi, hogy a szél mindjárt ledönti.

Amparo magában tartotta ezeket a szavakat. Még nem tudott harcolni, de megfigyelni tudott. Így jött rá, hogy Jacinta minden csütörtökön kukoricászsákokat szállít Don Leandrónak anélkül, hogy bejegyezte volna a könyvelésbe. Azt is meghallotta, hogy a déli földterületet el akarják adni, hogy kiszélesítsék a postakocsiutat.

– A lány még mindig problémát jelent – ​​motyogta Don Leandro egy este. – Ha betölti a 18-at, panaszkodhat.

– Nem fogja egyedül megérni azt a kort – felelte Jacinta. – Már találtam is valakit, aki elviszi.

Három nappal később Jacinta felhívta Amparót a folyosón.

– Szombaton házasodsz.

– Ezt nem döntheted el helyettem.

– Ma este otthagyhatlak az úton. Étel, ruha és egy fillér nélkül.

-Kivel?

Jacinta úgy mosolygott, mintha számított volna a kérdésre.

„Ezékiellel, a pordioseróval, aki az állomás mellett alszik.”

A városban mindenki ismerte Ezequielt. Egy körülbelül 30 éves férfi volt, ápolatlan szakállal, kopott kalappal és foltozott inggel. Zsákokat cipelt élelemért cserébe, és egy viskóban élt a patak túlsó partján. Senki sem tudta, honnan jött. Egyesek azt mondták, hogy dezertőr volt; mások azt mondták, hogy a forradalom alatt megőrült.

Jacinta 40 pesót ajánlott neki, hogy elfogadja az esküvőt.

„Így többé nem leszel a felelősségem” – tette hozzá. „És ha visszautasítod, még hajnal előtt megéred az éhséget.”

Szombaton egy régi terítőt terítettek ki az udvarra. A város fele összegyűlt a kerítésnél, nem ünnepelni, hanem Don Matías lánya bukásának tanúi lenni. Amparo a sárgás ruhát viselte, amely az anyjáé volt. Ezequiel nyírt szakállal, nedves hajjal és egy tiszta, túl nagy inggel érkezett.

Amikor a bíró megkérdezte, hogy elfogadják-e a kérelmet, Amparo úgy érezte, mindenki arra vár, hogy sírni lásson. Ránézett az idegenre. A férfi nem szánalommal vagy diadalmasan nézett rá, hanem nyugodt komolysággal.

– Elfogadom – mondta, mert jobban szeretett volna egy bizonytalan ajtót, mint hogy térden állva maradjon otthon.

Ezequiel is beleegyezett. Jacinta mindenki szeme láttára átadta neki az érméket. Megszámolta őket, és Amparo meglepetésére az asztalon hagyta.

– Használd őket arra, hogy megjavítsd annak a szobának a tetejét, ahová bezártad a mostohalányodat – mondta. – Már eleget fizetett nekem azzal, hogy megmutattad, ki is vagy valójában.

A nevetés abbamaradt.

A viskó fél órányira volt a falutól. Vályogfalai, pálmafás tetője és egyetlen szobája volt, de az udvar fel volt söpörve, és két tányér bab hevert az asztalon. Ezequiel a kandalló melletti szőnyegre mutatott.

–Ott fogsz aludni. Én a függőágyat fogom használni.

Amparo gyanakodva nézett rá.

– Most már a felesége vagyok.

– Egy olyan nő vagy, akit házasságra kényszerítettek. Ez nem ad nekem semmilyen jogot veled szemben.

Azon az éjszakán, apja halála óta először, Amparo anélkül aludt el, hogy bezárta volna az ajtót.

A következő napokban ellentmondásokat fedezett fel Ezequielben. A keze kérges volt a munkától, mégis könnyen tudott olvasni. Keveset beszélt, bár ismerte a tulajdonjogot, és hibátlanul ki tudta számolni a terméshozamot. A tető javításakor úgy mért, mint egy mérnök. Amikor Amparo kérdezősködött, azt válaszolta, hogy „régen” tanulta, és témát váltott.