Szinte semmijük sem volt. Ennek ellenére Ezékiel soha nem kérte meg tőle, hogy először szolgáljon, és nem hozott döntést anélkül, hogy megkérdezte volna őt. A kunyhó mögötti föld felét neki adta, hogy azt tegyen, amit akar.

Amparo emlékezett a magokra, amiket az apja üvegekben tartott. Chilipaprikát, babot, tököt és gyógynövényeket ültetett. Ezequiel öntözőárkokat ásott; Doña Tomasa megtanította neki kenőcsök készítését; Amparo pedig elkezdte árulni őket a piacon.

Először a nők elsétáltak a standja mellett, hogy kigúnyolják „a koldus barátnőjét”. Később visszatértek, mert a paradicsoma édesebb volt, és a szerei csillapították a köhögést.

Az első keresetéből vett egy tyúkot. Aztán még egyet. Az év végére már volt egy kis tyúkóljuk és annyi kukoricájuk, hogy nem kellett hitelt kérniük.

Egy viharos éjszakán víz szivárgott be a tetőn. Ezequiel felmászott, hogy befoltozzon egy repedést, megcsúszott és leesett az udvarra. Amparo odaszaladt hozzá. Amikor széthúzta az ingét, hogy megnézze a sérülést, egy ezüst medált talált a nyakában, amelyen egy vésett címer díszelgett.

— Honnan jött ez?

– Az apámé volt.

—Egy állomástöltő nem örököl pajzsot.

Ezekiel a medál fölé zárta a kezét.

– Még mindig nem tudom megmagyarázni.

– Akkor még mindig nem bízom benned.

Nem vitatkozott. Csak azt mondta, hogy amikor eljön az ideje, megtudja az egész igazságot.

Amparo dühöngött, de a neheztelése nem tudta eltörölni azt, amit felépítettek. Ezequiel olyasmit adott neki, amit Don Matías halála óta senki sem: tiszteletet.

Télen a köztük lévő távolság gyengédséggé változott. Történeteket meséltek a tűz körül, először nevettek, és egy kora reggel Amparo a vállának dőlve elaludt.

Amikor hónapokkal később megcsókolta, előre megkérdezte:

– Te is ezt választod?

– Igen – felelte –, ez igaz.

A boldogság addig a reggelig tartott, amikor a letaposott termést és az ajtóra festett fekete keresztet találták. Alatta egy figyelmeztetés állt:

„Add át a déli földterületet.”

Amparo szembeszállt Jacintával. A mostohaanya már selyemruhát viselt, és a malmot Don Leandro raktárává alakította át.

„Az a földterület nem az övé” – mondta Amparo.

– Minden, amit apád hátrahagyott, az enyém.

– Akkor mutasd meg az eredeti végrendeletet.

Don Leandro előbukkant egy függöny mögül.

– Vigyázz, lány. Néha a szegények sokkal többet veszítenek, mint a földjüket.

– Aki a papírjai bemutatása előtt fenyegetőzik, annak általában nincsenek igazi papírjai.

Így hát Jacinta egy pofont adott neki. Amparo nem viszonozta. Letörölte a vért az ajkáról, és felemelt fővel kiment.

Visszatérve a viskóba, nyitva találta az ajtót, a padlót pedig felfordulásban. Ezequiel eltűnt. A függőágy alatt egy bőrdoboz volt, amit még soha nem látott.

Belül írásokat, lepecsételt leveleket és egy lovaglóöltözékbe öltözött fiatalember fényképét találta. Ezéquiel volt a képen, szakáll nélkül, egy hatalmas birtok előtt állva. A hátoldalán ez állt:

Ezequiel de la Vega y Montiel, San Jerónimo örököse, 1927.

Volt egy levél is a Guadalajarai Banktól, amely megerősítette, hogy még mindig van földje, szarvasmarhája, és elég pénz van a számláján ahhoz, hogy megvegye Santa Lucía felét.

Amparo ugyanazt a megaláztatást érezte, mint az esküvője napján. Megosztotta az éhséget egy gazdag férfival, aki megkímélhette volna az életét.

Ezékiel alkonyatkor érkezett. Semmit sem tagadott.

„Az apámat 1929-ben meggyilkolták egy földharc során” – magyarázta. „Don Leandro azzal vádolt meg, hogy finanszíroztam egy lázadást, amelynek célja a földjeink megszerzése volt. Egy megvesztegetett bíró elrendelte a letartóztatásomat. Megváltoztattam a nevemet, elrejtettem a földbirtokaimat, és mezőgazdasági munkásként éltem, miközben egy ügyvéd bizonyítékokat gyűjtött.”

– Miért egyeztél bele, hogy feleségül vegyél?

– Hallottam, hogy Jacinta úgy kínál fel, mintha egy haszontalan zsák lennél. Ki akartalak vinni abból a házból.

– Elmondhatnád nekem az igazat.

– Attól féltem, hogy a titok veszélybe sodor téged.

– Nem te döntöttél úgy, hogy megvédesz. Te döntöttél helyettem.

Ezekiel lesütötte a tekintetét.

-Igazad van.

Amparo megkérte, hogy menjen el. Nem akarta megbüntetni; ki akarta deríteni, hogy szereti-e őt, vagy a biztonságot, amit akaratlanul is nyújthat neki. Ezequiel fogott egy takarót és engedelmeskedett.

Két nappal később Don Leandro megérkezett a végrehajtókkal. Bemutatott egy váltót, amelyen az állt, hogy Don Matías 6000 pesóval tartozik neki, és a déli földterületet is átadta fedezetként.

Amparo azonnal felismerte a hazugságot: az aláírás 1935. szeptember 14-én kelt, azon a napon, amikor apját egy hete temették el.

„Holnapig kell elhagynia a birtokot” – rendelkezett a seriff.

Azon az éjszakán a malom leégett.

A templomi harangok felébresztették a várost. Amparo a lángok felé rohant, mert eszébe jutott, hogy az irodában egy gerenda mögött az apja tartotta a könyvet, amibe minden adósságát feljegyezte. Jacinta az udvaron sikoltozott, Don Leandro pedig túl nyugodtan figyelte.

Amparo bejutott, mielőtt megállíthatták volna. A füst elfojtotta a torkát. Megtalálta a könyvet, de egy fénysugár leesett és eltorlaszolta a kijáratot. Épp amikor azt hitte, hogy ott hal meg, valaki átjött a tűzön, nedves takaróval betakarta, és az ablakhoz vitte.

Ezékiel volt az.

Másodpercekkel azelőtt szabadultak ki, hogy a tető beomlott. A férfi keze megégett. Amparo a mellkasához szorította a könyvet.

– Megkértelek, hogy menj el – mondta köhögve.

–Helyet kértél tőlem, nem azért, hogy meghalhass.