„Nem tudtam” – felelte. „Senki sem tudja, mit építhet, ha csak egy magja és üres keze van. Csak ültettem, mielőtt a félelem meggyőzött arról, hogy a föld már nem az enyém.”
Ahogy leszállt az este, Ezékiel odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
– Megbántad az első esküvődet?
Amparo visszanézett az ösvényre, amelyen jött, abban a megaláztatásban öltözve, amellyel Jacinta az elpusztítására készült.
„Sajnálom, hogy elvették tőlem a választás jogát” – mondta. „De soha nem fogom megbánni, hogy megtanultam, hogyan szerezhetem vissza.”
Arra kényszerítették, hogy feleségül menjen a város legmegvetettebb férfijához, hogy kitöröljék a saját történelméből. Nem értették, hogy Ezequiel egy nevet rejteget, hogy Amparo egy erőt, és hogy az igazság, mint egy mélyen a föld alatti gyökér, évekig is növekedhet, mielőtt a felszínre törne.
Jacinta szolgálólánynak akarta adni. Don Leandro kitagasztalni akarta. A városlakók vereséget akartak szenvedni tőle.
De Amparo nem tért vissza bosszút állni.
Visszatért, hogy iskolát nyisson, visszaadja a malmot a dolgozóknak, és olyan családot alapítson, ahol egyetlen nőnek sem kellett engedélyt kérnie ahhoz, hogy megtudja, mennyit ér.
Így az esküvő, amelynek büntetésnek kellett volna lennie, végül az első lépés volt afelé az élet felé, amelyet végre választott magának.
