1. RÉSZ
– Elena asszony, gratulálok anyósa költözéséhez. Teresa asszonyt már regisztráltuk a lakása új lakójaként, és holnap átveheti a parkolóhelyét.
Háromszor olvastam el ezt az üzenetet, miközben a fiam, Emiliano, egy ifjúsági sakkverseny utolsó előtti fordulóját játszotta Monterreyben.
Nem mozdultam.
És a lakásomat biztosan nem adtam oda az anyósomnak.
A zapopani lakás már öt éve az enyém volt, mielőtt megismertem Adriánt, a férjemet. Akkor vettem, amikor a liftszerelő és -karbantartó cégem éppen csak növekedni kezdett. A nevemen volt, kifizettem a hitelt, és jelzálogmentes.
Azonnal felhívtam az épület üzemeltetőjét.
Az idegesnek tűnő recepciós elmagyarázta, hogy Adrián egy állítólagos adásvételi szerződés másolatát hozta magával. Szerinte az új tulajdonos az édesanyja, Teresa, aki végleg beköltözik.
„Vonjon le minden új hozzáférést” – parancsoltam. „Ne adjon át semmilyen kártyát, ne változtasson meg semmilyen kódot, és őrizze meg a dokumentumokat. Holnap személyesen jelentkezem.”
Felhívtam Adriant.
Le.
Szóval felhívtam Teresát.
Boldogan válaszolta.
– Ó, Elena, épp hívni akartalak. Már összepakolom a holmimat. Adrián hétfőn adta oda a kulcsokat.
A hangja mögött egy csilingelést hallottam, amit bárhol felismernék: a kristálypoharaimat.
– Teresa, bent van a lakásomban.
„Most már az enyém, lányom.” Adrian mindent elmagyarázott nekem.
– Adrián nem adhat el olyasmit, ami nem az övé.
Csend lett.
Aztán egy leereszkedő kis nevetést hallatott.
„Van egy szerződésem, egy okiratom és minden dokumentumom. Azért laktál ott, mert a fiam megengedte. De ne aggódj, nem vagyok szörnyeteg. Adok neked pár napot, hogy kipakolj a holmidból.”
És letette a telefont.
Éreztem, hogy lángol az arcom.
Emiliano megjelent mellettem, még mindig a sakkóráját szorongatva.
– Ő volt a nagymamám?
Nem volt értelme hazudni neki.
Elmagyaráztam neki a legszükségesebbeket.
A versenyterem felé nézett, majd rám.
– Menjünk vissza ma.
– Holnap lesz a döntő.
– A sakk nem fog eltűnni. Úgy tűnik, a mi házunk igen.
Ez a mondat, amit egy tizenkét éves fiú mondott, minden másnál jobban megütött.
Két jegyet vettem az első járatra vissza Guadalajarába.
Lefekvés előtt felhívtam Matildét, a szomszédunkat, aki ugyanazon az emeleten lakik. Megerősítette, hogy Teresa már napok óta bőröndökkel jön-ment, sőt, még a lábtörlőmet is kicserélte egy kakasokkal telire, amelyen az állt: „Üdvözlöm”.
De aztán hozzátett valami rosszabbat.
– Elena, tegnap hallottam, ahogy az anyósod a liftben azzal henceg, hogy eladta a lakását Moreliában, mert Adrián vett neki egy jobbat itt.
A testem megdermedt.
Terézia eladta az egyetlen ingatlanát.
És ha tényleg odaadta a pénzt a fiának, akkor Adrian nem csak a házamat akarta elvenni.
A saját anyját is megtévesztette.
Azon az estén ellenőriztem a tranzakciókat egy másik kártyán, amelyet a számlámhoz kapcsolt.
Találtam egy nemrégiben befizetett összeget egy Metropolitan Appraisals nevű cégnek.
Koncepció:
„Ingatlanértékelés jelzáloghitel-garanciához”.
Cím:
enyém.
A férjem a saját pénzemből fizette ki a lakásom értékbecslését, nyilván azért, hogy jelzáloggal terhelje meg.
Amikor Emiliano már aludt, végre kaptam egy üzenetet Adriántól:
„Ne csinálj jelenetet. Mindennek megvan a magyarázata.”
Öt perccel később érkezett egy másik, amit a szomszédom küldött.
A fénykép az ő ajtajából készült.
Egy piros kabátos fiatal nő lépett be a házamba egy értékbecslővel.
És lent Matilde ezt írta:
„Az anyósod azt mondja, hogy ez a nő lesz az igazi tulajdonos.”
Aztán megértettem, hogy még mindig a felét sem tudtam annak, amit Adrian tervezett.
2. RÉSZ
Másnap reggel, beszállás előtt, Emiliano edzője odajött hozzám.
„Elena asszony, el kell mondanom valamit. Egy héttel ezelőtt felhívott a férje, hogy megkérdezze, ön és Emiliano Monterreyben maradnak-e a torna utolsó napjáig. Furcsállottam. A szülők általában azt kérdezik, hogy vannak a gyerekeik, nem pedig azt, hogy pontosan mikor jönnek vissza.”
Adrian azért választotta ezeket a napokat, mert tudta, hogy távol leszek.
Ez már nem improvizáció volt.
Ez egy terv volt.
Repülés közben Emiliano bevallott nekem még valamit.
Hónapokkal ezelőtt, amikor a hivatalos igazolványom rejtélyes módon eltűnt egy fiókból, látta, hogy Teresa átnézi az irataimat.
„A nagymama azt mondta, hogy a szemüvegét keresi, de a fején volt. Aztán apa megkért, hogy ne mondjam el neked, mert akkor mérges leszel.”
Az eltűnt dokumentumot azonnal jelentették. Elővigyázatosságból megújítottam a személyazonosító okmányaimat, és értesítéseket kértem az ingatlanommal kapcsolatos tranzakciókról.
Abban a pillanatban Adrian paranoiásnak nevezett.
Most már értettem, miért.
Zapopanba érkezve egy kis csoport szomszédot találtunk az épület előtt.
Matilde lefutott a lépcsőn.
– A piros kabátos nő megint eljött. Az értékbecslő szinte kirohant, amikor valaki hívta. Az anyósod pedig egész délelőtt bútorokat pakolgatott.
Felmentem az emeletre.
A kulcsom már nem ment bele.
Kicserélték a zárat.
Megnyomtam a csengőt.
Teresa csak pár centiméterre nyitotta ki, egy új lánccal rögzítette. Az én selyemköntöst viselte, amit Adriántól kaptam az évfordulónkra.
– Nyisd ki nekem.
– Az én házam.
– A szerződés, amivel rendelkezel, hamis.
– Verónica, Adrián ügyvédje mindent elmagyarázott. Ideiglenesen ő van feltüntetve vevőként, hogy megvédje az ingatlant. Később az én nevemre fogják átíratni.
Veronika.
Végre lett neki neve.
– Odaadtad Adriánnak az összes pénzt a moreliai lakásodból?
Terézia elvesztette a színét.
Nem válaszolt.
Abban a pillanatban megérkezett a lift.
Kijött a piros kabátos nő.
