Amikor meglátott engem, megállt.

— Kuri Verónica? — kérdeztem.

A tekintete megváltozott.

— Ismerjük mi egymást?

– Elena Salgado vagyok. A nő, akitől állítólag megveszed ezt a lakást.

Aztán megláttam a kezét.

Egy ugyanolyan ezüstgyűrűt viselt, mint amit Adrian hónapokkal korábban kezdett el viselni.

Észrevette, merre néz, elrejtette a kezét, és anélkül távozott, hogy felment volna.

Írtam Adriannak:

„Találkoztam Veronicával. Szép gyűrű. Nem kell nekem többet semmit magyaráznod.”

Öt perccel később Emiliano, aki Matilde-dal volt a szomszéd lakásban, üzenetet küldött nekem:

„Anya, nagymama kihangosítón beszél apával. Azt mondta neki, hogy dobja le a holmiját az erkélyről, hogy tudja, ki kezében van a sor.”

Felnéztem.

Kinyílt az erkélyajtó.

Teresa egy hatalmas táskával a kezében jelent meg.

A zöld ruhám esett le először.

Aztán egy fehér.

Aztán munkamappák, cipők és fényképek.

A szomszédok elkezdtek kijönni.

„Teresa!” – kiáltottam. „Állj meg!”

Felvett egy kartondobozt.

Azonnal felismertem.

– Ez Emiliano műve!

Benne voltak az összes sakkérmei és trófeái.

Teresa eldobta.

A doboz nagy csattanással zuhant néhány bokorra.

Aztán áthajolt a korláton, és úgy kiáltott, hogy az egész épület hallja:

–Ideje megtanulnod, hogy nem te irányítasz! Keress más helyet, ahol a fiaddal lakhatsz!

Elővette a telefonját.

– És most felhívom a rendőrséget, hogy hozzák ki innen ezt az őrült nőt.

Felnéztem rá.

Órák óta először mosolyogtam.

Mert épp elkövette a szükséges hibát.

Ő maga hívta a rendőrséget, hogy megvédje magát a hamisított okmányokkal.

És amikor megérkeznek, valakinek el kell magyaráznia, hogy valójában kié a lakás.

3. RÉSZ

A járőr még azelőtt megérkezett, hogy Teresa befejezte volna az üres táskák összeszedését az erkélyről.

Megjelent Daniel Ortega ügynök is, akit Matilde ismert, mert hónapokkal korábban megoldott egy parkolókban történt lopásokkal kapcsolatos problémát a környéken.

Mindannyian felmentünk.

Teresa egy sértődött tulajdonos magabiztosságával üdvözölte a rendőröket.

– Ez a nő megpróbál betörni a házamba. Nálam vannak az irataim.

Kiterített az asztalra egy látszólag okiratot, egy magánszerződést és egy papírlapot, ami megerősítette, hogy már ő szerepel tulajdonosként.

Dániel mindent ellenőrzött anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Végül beolvasta a lapon lévő kódot.

Egy kerti bútorbolt nyílt a telefonján.

– Teresa asszony – mondta –, ennek a kódnak egy hivatalos rendszerhez kellene vezetnie. Egy olyan weboldalhoz kapcsolódik, amely műanyag székeket árul.

Pislogott egyet.

– Adrian kinyomtatta nekem.

Megmutattam az igazi dokumentumaimat és a nyilvántartási riasztásokat.

Még mindig én voltam a tulajdonos.

Nincs jelzálog.

Nincs vétel vagy eladás.

Semmi változás.

Dániel áttekintette az állítólagos közjegyző adatait is.

A szabadalmi szám egy másik szakemberé volt, és az aláírás nem egyezett.

Terézia leült.

Hirtelen tíz évvel idősebbnek látszott.

„Mennyi pénzt adtál a fiadnak?” – kérdezte Daniel.

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Minden.

– Mennyibe kerül minden?

– Eladtam a lakásomat Moreliában. Adrián azt mondta, gyorsan le kell zárnia az eladást, mielőtt felmegy az ár. Mindent átutaltam neki.

Rám nézett.

– Azt mondta, beleegyezel.

– Soha egyetlen pesót sem kaptam.

Amióta ismerte, Teresa most először nem tudott mit válaszolni.

Aztán beszélni kezdett, szinte suttogva.

Adrian azt mondta neki, hogy el akarom adni, de büszkeségből nem akarok közvetlenül vele tárgyalni. Szerinte szükségük volt a személyi igazolványomra, hogy elkészítsenek egy különleges meghatalmazást.

– Ezért vettem ki a fiókból az igazolványodat – vallotta be. – Azt hittem, már megbeszéltétek. Azt hittem, csak megnehezíted a dolgokat.

Ebben a pillanatban megérkezett Adrián.

Kifogástalan öltönyében és ugyanazzal a mosollyal lépett be az épület udvarára, amivel évekkel korábban meghódított.

– Elena, drágám, ez kicsúszott az irányítás alól. Csak papírmunka volt. Veronica csak közvetítő.

Dániel velünk jött le.

– Adrian úr, van egy meghatalmazás a felesége nevére, amelyet egy elveszettnek nyilvánított személyazonosító okmánnyal állítottak ki. Hamisított dokumentumokat is benyújtottunk a hatóságnak.

Adrian abbahagyta a mosolygást.

– Aláírta.

– Nem – válaszoltam.

Aztán Teresa elhagyta az épületet.

Már nem az én köntösömet viselte. Felvette a sötét ruháját és a maszk alakú brossát, amit az esküvőnk óta viselt.

A fia elé állt.

Hol van a pénzem?

Adrian nagyot nyelt.

–Fordítva van, anya. Pár nap múlva újra itt lesz.

– Ezt is mesélted a házról.

Minden szomszéd hallgatott.

Ugyanazok az emberek, akik egy órával korábban úgy néztek rám, mintha egy védtelen öregasszonyt akarnék kidobni.

Adrián odalépett hozzám.

– Elena, van egy gyerekünk. Tényleg tönkreteszel pár dokumentum miatt?

– Hamisított aláírással próbáltad eladni a házamat.

Kinyújtottam a kezem.

—A kulcsok.

Lassan kivette őket.

– Meg fogom javítani.

– Velem már nem.

Még aznap benyújtottam a feljelentést és kértem a válást.

De a probléma ezzel nem ért véget.

Órákkal később Daniel visszatért.

Azonosított egy férfit, aki egy ideje egy autóból figyelte az épület előtt.

Egy Esteban Valdés vezette magánkézben lévő pénzügyi társasághoz tartozott.

Ismerősnek tűnt számára a név.

A cég korábban agresszív hitelezés és kétes dokumentumokon keresztül fedezetként használt ingatlanok miatt szerepelt a nyomozásokban.

Veronikát egy korábbi, idősekkel kapcsolatos aktában is említették.

Azon az estén Teresának eszébe jutott valami.

– Tegnap Adrián beszélt valakivel. A férfi azt mondta: „Pénteken lesz pénz. A nő még csak nem is fogja tudni.”