Pénteken még két nap volt hátra.

Másnap reggel az irodámban voltam, amikor Esteban Valdés megjelent.

Karcsú, kifogástalanul öltözött férfi volt, olyan nyugodt modorral, hogy ez nyugtalanítóbb volt, mint bármilyen fenyegetés.

Engedélyt kérve leült.

„A férje sokkal tartozik nekem, Elena asszony. Arra számítottunk, hogy egy részét az Ön vagyonán keresztül behajtjuk. De bonyodalmak merültek fel.”

– A bonyodalmat csalásnak hívják.

Mosolygott.

– A szerepek megváltoznak. Az adósságok megmaradnak. Adrián gyenge. Te nem. Fizesd be, amivel tartozol, és a családod újra békésen fog aludni.

– Semmivel sem tartozom neki.

Felkelt.

Mielőtt elment, azt mondta:

– Nagyon intelligens fiad van. Sakkozik, ugye? Az előrelátás képessége nagy erény.

Megvártam, míg becsukja az ajtót, hogy elfogadjam, remegek.

Azonnal felhívtam Danielt.

Amikor megemlítettem az Emiliano-ról szóló kifejezést, abbahagyta az ügy egyszerű pénzügyi átverésként való kezelését.

Értesítettem az iskolát, hogy csak Matilde vagy én tudjuk elhozni a fiamat.

Délután Veronica hívott.

– Mindent elmondhatok – mondta. – Hogyan jutott Adrián a személyi igazolványához, hogyan hamisították a dokumentumokat, hol van Teresa pénze. De törölnöd kell a nevemet a feljelentésből.

– Nem vagyok ügyész, és maga sem ártatlan áldozat.

– Nem érti. Esteban senkit sem enged ki.

– Akkor menj a rendőrségre, mielőtt úgy dönt, hogy te sem vagy hasznára neki.

Letettem a telefont.

Később Adrián felhívott.

Már nem hangzott arrogánsnak.

–Esteban el fog pusztítani. Ki akarok jutni ebből.

– Menj a rendőrségre.

-Nem lehet.

– Akkor ne hívj fel.

–Van egy másik megoldásom. Anya segíteni fog.

Ezek a szavak arra késztettek, hogy azonnal átmenjek az utcán, abba a szállodába, ahol Teresa megszállt.

Smink nélkül találtam rá, az ágyon ülve.

– Adrián hívott – vallotta be. – Azt mondja, holnap tizenegykor közjegyzőhöz kell mennem vevőként. Szerinte végül beleegyeztél az eladásba.

– Nem fogadtam el semmit.

– Tudom.

Meglepetten néztem rá.

Terézia mély lélegzetet vett.

– Igent mondtam, hogy ne kelljen még egy bolondot keresnie. Ha elmegyek, tudni fogjuk, hol vannak.

Amióta minden elkezdődött, most először értettem meg, hogy az anyósom már nem engedelmeskedik a fiának.

Felhívtuk Danielt.

A rendőrség úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget.

Másnap személyesen vittem Emilianót az iskolába.

Ugyanaz a sötét autó parkolt az iskola előtt, amit az épület közelében láttunk.

Rámeredtem, és láthatóan elővettem a telefonomat.

A jármű elindult.

Tizenegy órakor beléptem a hatalmas közjegyzői modulba, ahol állítólag le akarták zárni az üzletet.

Terézia már ott volt.

Adrián is.

És egy asztal előtt egy nő állt, pontosan úgy, ahogy én szoktam dolgozni.

Haj vállig levágva.

Diszkrét lencsék.

Szürke öltöny.

Veronika volt az.

Megpróbált engem megszemélyesíteni.

A régi igazolványom ott volt az asztalon.

Ugyanaz, amelyiket ellopottként jelentették.

Az alkalmazott homlokráncolva nézegette a számítógépet.

– Egy pillanat, Elena asszony. A rendszer ellentmondást jelez.

Közeledtem.

– Nem kell tovább keresgélned.

Mindenki megfordult.

Letettem az érvényes igazolványomat az asztalra.

– Én Elena Salgado vagyok.

Veronika olyan gyorsan felpattant, hogy majdnem felborította a széket.

–Ez a nő megőrült! Hívják a biztonságiakat!

– Már itt vannak a rendőrök – felelte Daniel a hátam mögül.

Két tiszt zárta el a kijáratot.

Adrian mozdulatlan maradt.

A munkavállaló összehasonlította a két dokumentumot.

„A nő által bemutatott igazolványt hónapok óta elveszettnek jelentették” – erősítette meg. „Továbbá a tulajdonos kérte, hogy minden tranzakcióhoz személyes azonosítás szükséges.”

Terézia ekkor felállt.

Veronikára nézett.

A fiára nézett.

És olyan hangosan beszélt, hogy többen abbahagyták a papírmunkát.

„Ő nem a menyem. Ő Verónica Kuri, a fiam szeretője. És az a férfi ott megpróbálta ellopni a felesége lakását, miután elvitte az összes pénzt a házamból.”

Adrian elsápadt.

– Anya, megígérted.

– Sok mindent ígértem neked, mióta megszülettél. És mindet be is tartottam. Ígértél nekem egy házat.

Veronika elvesztette az önuralmát.

–Azt mondtad, anyád bármit aláír! Azt mondtad, Elena ki fog menni!

– Esteban azt mondta, tudod, hogyan kell csinálni! – kiáltotta Adrián. – Hogy már csináltad korábban!

Percekig vádolták egymást, mit sem sejtve arról, hogy rendőrök, alkalmazottak, kamerák és tanúk vannak a közelben.

Nem kellett semmi mást mondanom.

Adriánt hamisítás, csalási kísérlet és más bűncselekmények miatt tartóztatták le, amelyek a nyomozás előrehaladtával kezdtek napvilágra kerülni.

Verónica az együttműködés mellett döntött, és Esteban ellen vallott.

A rendőrség újra megnyitotta az idős emberek ingatlanjaival kapcsolatos régi iratokat.

Estebant, aki személyesen ment el egy közeli autóból felügyelni a művelet lezárását, még aznap letartóztatták.

Nem sikerült mindent visszaszereznünk.

Teresa vagyonának egy része már eltűnt a pénzügyi vállalat adósságai és működése során.

Azonban sikerült befagyasztaniuk néhány fiókot.

Hónapokkal később visszaszerezte egy részét.

„Majd a többit megkeresem” – mondta nekem. „Még mindig tudok dolgozni.”

A válás zökkenőmentes volt.

Adriannak nem volt joga a lakásomhoz, és nem volt más jelentős közös vagyonunk.

Ugyanabban a bordószínű ruhában mentem az udvarba, amit Teresa dobott le az erkélyemről.

Amikor Matilde meglátott, hogy kiszállok a liftből, elmosolyodott.

– Most tényleg úgy nézel ki, mint a tulajdonos.

– Mindig is az voltam.

Teresa ideiglenesen visszatért Moreliába egy nővérével.

Mielőtt elment, becsöngetett az ajtómon.

Először várt kint, amíg kinyitottam neki az ajtót.