1. RÉSZ
– Írd alá, mielőtt bevisznek a szobába. Ha igazán szereted a fiamat, a lakásnak az ő nevén kell lennie.
Még mindig a kórházi karkötőmet viseltem, amikor Teresa, az anyósom, egy mappát tett a lábamat takaróra. Alig egy órával korábban hallottam először sírni Santiagót, a kisbabámat. A szülés bonyolult volt; még mindig infúzióra voltam kötve, és csak annyit akartam, hogy a karjaimban tarthassam a fiamat és aludhassak.
De nem volt virág, nem gratuláltak, és az egészségi állapotommal kapcsolatban sem merült fel kérdés előttem.
Volt egy szerződés.
Felnéztem, Mauriciót, a férjemet kerestem. A kórház külön folyosójának ablakánál állt, kifogástalanul öltözve fehér ingében, mintha egy Santa Fe-i gyűlésről jött volna, és nem most lett volna apa.
– Anyukámnak igaza van – mondta. – A polancói lakásnak az én nevemen kellene lennie. Megkönnyítené a dolgunkat a bankkal.
Ütést éreztem a mellkasomon.
Azt a lakást, amelynek értéke majdnem negyvennyolcmillió peso volt, apám ajándékozta még az esküvő előtt. Mauricio egyetlen pesót sem fizetett.
„És most erről akarsz beszélni?” – kérdeztem. „Miután láttál kijönni a műtőből?”
Terézia fintorgott.
–Most azonnal. Különben a családod elkezd majd ötleteket ültetni a fejedbe. Egy feleségnek bíznia kell a férjében.
Mauricio közelebb hozott egy tollat.
– Írd alá, Elena. Ne csinálj nagy ügyet.
Ez a négy szó jobban fájt nekem, mint a szülés.
Öt éven át védtem Mauriciót mindenkivel szemben. Amikor találkoztam vele, egy kis cégnél volt felügyelő. Apám, Arturo Salgado, az ország egyik legnagyobb üzleti csoportjának alapítója, végül azért alkalmazta, mert ragaszkodtam hozzá, hogy szorgalmas és briliáns ember.
Mauricio gyorsan felállt.
Túl gyorsan.
Egy héttel Santiago születése előtt apám még azt is jóváhagyta, hogy regionális alelnöki posztra jelöljék.
Most már sok mindent megértettem, amit korábban szívesebben figyelmen kívül hagytam: Teresa kérdéseit az ingatlanjaimmal kapcsolatban, a számláimmal kapcsolatos vitákat, Mauricio megszállottságát, hogy tudja, mely vagyontárgyak vannak kizárólag az én nevemen.
Újra megnéztem a dokumentumot.
Nem egy egyszerű banki tranzakció volt.
Teljes megadás volt.
– Nem fogom aláírni.
Teresa arca megváltozott.
– Akkor ne számíts arra, hogy Mauricio továbbra is eltűr majd egy szeszélyes nőt.
A férjem még csak ki sem javította.
– Elena, fáradt vagy. Nem gondolkodsz tisztán.
– Jobban gondolkodom, mint valaha.
Kivettem a telefonomat a nővér táskájából, és tárcsáztam egy számot.
Apám azonnal válaszolt.
– Lányom, hogy vagy? Éppen befejezem a megbeszélést. Anyukáddal úton vagyunk.
Nyeltem egyet.
– Apa, azonnal tenned kell valamit.
Mauricio egy lépést tett felém.
– Elena, ne túlozz!
Bekapcsoltam a hangszórót.
—Mauricio alelnöki kinevezésének visszavonása.
A csend teljes volt.
Apám alig két másodpercig tartott.
Csinált veled valamit?
Ránéztem az ölemben lévő mappára.
– Majd később elmondom.
A hangja megváltozott.
– Tehát nemcsak az előléptetését törölték, de ettől a pillanattól kezdve felfüggesztették tisztségéből, amíg a Számvevőszék át nem tekinti mindazt, amit eddig intézkedett.
Mauricio elsápadt.
Teresa megpróbálta elvenni tőlem a telefonomat.
–Megőrültél?! Tönkre fogod tenni a karrierjét!
Apám hallotta.
– Asszonyom, maradjon távol a lányomtól. A kórházi biztonsági szolgálat már úton van.
A hívás véget ért.
Mauricio ránézett a mobiljára. Épp most kapta meg a felfüggesztésről szóló e-mailt.
Aztán Teresa felém hajolt, és egy felejthetetlen hidegséggel suttogta:
– Még mindig semmit sem értesz. Ha nem adod nekünk a lakást, valami sokkal fontosabbat veszünk el tőled.
Egyenesen abba a szobába nézett, ahol a fiam volt.
És még mindig nem tudtam elképzelni, meddig hajlandóak elmenni.
2. RÉSZ
Átvittek egy külön szobába, és Teresának vagy Mauriciónak megtiltották, hogy az engedélyem nélkül belépjenek.
Azt hittem, végre lesz pár órám békében és nyugalomban.
Hibáztam.
Még aznap délután megjelentek egy ügyvéd kíséretében.
„Nem akarunk veszekedni” – mondta Mauricio. „Családként akarjuk megoldani ezt a problémát.”
Az anyja kevésbé volt óvatos.
–Ha Elena válni akar, mindent felosztanak. Lakásokat, befektetéseket, számlákat, részvényeket. Mindent.
Az ügyvéd kinyitotta a számítógépét.
Nem szóltam semmit.
Percekig átnézte Teresa által összeállított dokumentumokat. Aztán abbahagyta az írást.
– Teresa asszony… van egy probléma.
-Melyik?
– A lakás nem része a házastársi vagyonnak.
Terézia összevonta a szemöldökét.
– Nos, akkor találj másik utat.
Az ügyvéd folytatta a vizsgálatot.
– Továbbá, számos, Ön által említett befektetés egy hónapokkal ezelőtt Elena asszony fia javára létrehozott vagyonkezelői alap részét képezi. Ön nem férhet hozzá ezekhez az alapokhoz, ahogyan megpróbálja.
Mauricio úgy nézett rám, mintha most találkozott volna velem.
– Mindezt a hátam mögött tervezted?
– Felkészültem a fiam jövőjére.
Az igazság egyszerű volt. Hónapokkal korábban, amikor Mauricio túl makacsul kérdezősködött a vagyonomról, a családom ügyvédeihez fordultam. Nem akartam senkitől semmit elvenni. Csak azt akartam biztosítani, hogy bizonyos örökölt vagyontárgyakat és családi ajándékokat soha ne lehessen nyomásgyakorlásra felhasználni.
Teresa ököllel az asztalra csapott.
–Akkor Santiagóért megyünk. Mauricio az apja. Egy gyereknek szüksége van az apjára.
Ez nyugtalanná tett.
Mauricio látta az arckifejezésemet, és visszanyerte arroganciájának egy részét.
–Pontosan. Elrejtheted a vagyonodat, de a fiamat nem.
Közeledett a bölcsőhöz.
Ösztönösen magam elé tettem a kezem.
– Ne használd arra, hogy megfenyegess.
– Ez nem fenyegetés. Kérni fogom a felügyeleti jogot.
Aztán bejött Natália, apám asszisztense egy újabb mappával.
