– Mielőtt perekről beszélne, Mauricio úr, talán érdemes lenne ezt áttekintenie.

Több banki átutalásról is másolatot készített.

A belső ellenőrzés csak néhány órája futott, és máris talált nem létező beszállítókkal kötött szerződéseket, felfújt számlákat, és több mint hárommillió peso átutalását egy Teresához kapcsolódó cégnek.

Mauricio elhallgatott.

De valami rosszabb még hátra volt.

Voltak kifizetések egy luxusautóért, egy interlomasi lakásbérlésért és cancúni kirándulásokért.

Mindez egy Valeria nevű nőhöz kapcsolódik.

„Ki az?” – kérdeztem.

Mauricio nem válaszolt.

Natalia néhány fényképet tett az asztalra.

Nem kellett magyarázni.

A férjem majdnem két éve járt egy másik nővel.

Míg én meddőségi kezeléseken, injekciókon, konzultációkon és egy magas kockázatú terhességen estem át, ő egy második életet élt.

Legszívesebben sírtam volna, de nem előttük.

-Menj innen.

Mauricio reagált.

–Nem rúghatsz ki csak így! Én vagyok Santiago apja!

Teresa ragaszkodott ehhez a kifejezéshez.

–Pontosan! És apád vérvonalát semmi sem fogja megváltoztatni a pénzéből!

A vér szóról eszembe jutott valami.

Lassan kinyitottam az ágyam melletti fiókot, és kivettem belőle egy borítékot, amit a mesterséges megtermékenyítési klinikáról kaptam.

Mauricio felismerte őt.

Az arca megváltozott.

-Mi az?

– Valami, amire emlékezned kellett volna, mielőtt Santiagóval fenyegettél.

Benne voltak a majdnem két évvel ezelőtt elkezdett kezelésünk dokumentumai.

Mauriciónál súlyos meddőségi állapotot diagnosztizáltak. Hónapokig tartó megbeszélések után mindketten aláírtuk a beleegyező nyilatkozatot egy anonim donor alkalmazásához.

De Mauricio eltitkolta ezt az igazságot az anyja elől. Teresa előtt úgy tett, mintha a kezelés hagyományos lett volna, mert szégyellte bevallani, hogy a baba nem fogja megosztani a génjeit.

Tiszteletben tartottam a hallgatásukat.

Addig a pillanatig.

„Aláírtad ezt” – mondtam neki. „Santiago a kezelés révén született, amiben mindketten beleegyeztünk. Szóval hagyd abba a hazudozást és azt, hogy valaki átvert.”

Teresa felkapta a papírokat.

Elolvasta az első oldalt.

Aztán a második.

– Adni?

Mauricio lesütötte a tekintetét.

-Anya…

Teresa sikolyára egy nővér az ajtó felé rohant.

– Egész végig hazudtál nekem?!

De abban a pillanatban Natalia hívást kapott.

Néhány másodpercig hallgatott, majd rám nézett.

– Elena… Az ellenőrzés valami mást is talált. Valami sokkal komolyabbat.

Mauricio mozdulatlan maradt.

Natália becsukta az ajtót.

– És ezúttal nem egy szeretőről vagy néhány millióról beszélünk.

3. RÉSZ

Natalia letette a telefont az asztalra, és bekapcsolta a kihangosítót.

A másik oldalon Ramiro, a csoport belső ellenőrzési igazgatója állt.

– Elena asszony, Mauricio által az elmúlt másfél évben engedélyezett szerződések láncolatát találtuk. Először átlagos beszállítóknak tűntek, de háromnak közös az adózási címe, az adminisztrátora és a kapcsolódó számlái.

„Mennyi pénz?” – kérdeztem.

Szünet következett.

– Eddig tizenhatmillió-négyszázezer peso. És még mindig felülvizsgáljuk.

Teréznek le kellett ülnie.

Mauricio megrázta a fejét.

– Ez hazugság.

Ramiro folytatta.

– Rendelkezünk megrendelésekkel, elektronikus engedélyezésekkel és átutalásokkal egy olyan céghez, amelynek végső kedvezményezettje egy olyan cég, amelyben az édesanyád szerepel.

Terézia felemelte mindkét kezét.

– Semmit sem tudok az üzleti életről!

Mauricio ide-oda járkálni kezdett.

– Mindenre van magyarázat.

– Tökéletes – mondta Natalia. – Odaadja az ügyvédeknek, és ha indokolt, a hatóságoknak is.

Most láttam először igazi félelmet a szemében.

Nem félek eltévedni.

Attól féltem, hogy elveszítem a pénzt, a munkát és a kényelmes életet, amit a családom köré építettem.

Mauricio az ágyamhoz lépett.

– Elena, figyelj rám. Meg tudjuk oldani.

– Néhány órával ezelőtt arra kértél, hogy adjam át neked a házamat.

– Ez egy hiba volt.

– Aztán azzal fenyegettél, hogy elveszed tőlem Santiagót.

– Kétségbeesett voltam.

– És Valeria is hiba volt?

Nem válaszolt.

Terézia közbelépett.

– A házasságokban vannak problémák. Nem fogod tönkretenni a férjedet akármelyik nőért.

Meglepetten néztem rá.

– Ez aggaszt téged?

– Aggódom a fiamért.

– Én is aggódom az enyémért. Ezért nem fogod újra alkualapként használni.

Natalia megkérte a biztonságiakat, hogy kísérjék őket a kijárathoz.

Mielőtt elindult volna, Mauricio megfordult.

– Ez itt nem ér véget.

Igaza volt.

Nem ért véget ott.

Másnap reggel, mielőtt kiengedtek volna, videók kezdtek keringeni a kórház bejáratától.

Teresa több mobiltelefon-kamera előtt állt, és sírt.

Azt mondta, hogy a családom kirúgta a fiát, mert szeszélyes nő vagyok. Azt állította, hogy Mauricio évekig dolgozott, hogy eltartson engem, és most megpróbálom elvenni őt egy babától, akit már a születése előtt szeretett.

Mauricio kimerült arccal jelent meg mögötte.

A történetet gondosan felépítették.

Egy alázatos család voltak, akik a Salgado család hatalmával néztek szembe.

Én voltam a gazdag örökösnő, aki apja befolyását kihasználva tönkretett egy védtelen férfit.

– Ne menj ki – mondta anyám telefonon. – Most szültél.

Apám is ki akart küldeni egy nyilatkozatot, és ügyvédekre bízni az ügyet.

De megértettem, hogy a hallgatás lehetővé teszi számukra, hogy hazugságokkal töltsék ki az űrt.

Szóval kértem egy kerekesszéket, felvettem egy hosszú kabátot, és Natália kíséretében lementem a földszintre.

Amikor a lift ajtaja kinyílt, az összes kamera felém fordult.

Terézia egy pillanatra abbahagyta a sírást.

Aztán a műsor felerősödött.

– Tessék! Kérdezd meg tőle, miért akarja elvenni a fiát az apjától!

Felemeltem a kezem.

„Nem fogok a babám magánéletéről beszélni” – mondtam. „De azt sem fogom hagyni, hogy a családomat nyilvánosan hamis információkkal vádolják.”