Natalia két jogi képviselőnek adott át korábban áttekintett dokumentumok másolatait terjesztés céljából.

Nem mutattam meg Santiago orvosi feljegyzéseit vagy intim részleteit.

Csak három dolgot magyaráztam el.

Először is: a lakás, aminek az átadására kényszerítettek, a családomtól kapott tulajdon volt, és jogilag védett.

Másodszor: Mauriciót nem azért rúgták ki, mert a férjem. Azért függesztették fel, mert egy ellenőrzés pénzügyi szabálytalanságokat tárt fel.

Harmadszor: dokumentált bizonyítékok álltak rendelkezésre személyes kiadásokról és szerződésekről, amelyeket meg kellett vizsgálni.

„Nem én fogom eldönteni, hogy ki a felelős” – fejeztem be. „Azt az illetékes intézmények fogják eldönteni.”

A kérdések azonnal irányt váltottak.

– Mauricio úr, el tudná magyarázni a szerződéseket?

– Teresa asszony, miért kapott a csoport beszállítóihoz kapcsolódó átutalásokat?

– Igaz, hogy követelték egy lakás átruházását, miközben Elena még kórházban volt?

Terézia hátrébb lépett.

Mauricio megpróbált utat törni magának a tömegben.

Órákkal később az ügyvédei üzenetet küldtek, amelyben tárgyalást kértek.

A válaszom egyszerű volt:

Mindent legális csatornákon keresztül.

Azt hittem, ez lesz az utolsó manővere.

Három nappal később Mauricio visszatért.

Ezúttal egy másik ügyvéd volt velem, és egy papírlap az aláírásommal.

„Ha folytatják a panaszkodást” – mondta –, „bejelentem ezt.”

Ez egy állítólagos általam aláírt nyilatkozat volt, amelyben lemondok bizonyos, Santiagóval kapcsolatos döntésekről, és felhatalmazom Mauriciót, hogy bizonyos eljárásokat a beavatkozásom nélkül hajtson végre.

Az aláírásom hitelesnek tűnt.

Mert az volt.

Hirtelen eszembe jutott egy zavaros pillanat a szülés után. Még mindig a gyógyszerek hatása alatt, Teresa átadta a papírokat, amelyeken az állt, hogy ezek a kórház engedélyei.

Borzongást éreztem.

Mauricio elmosolyodott.

– Önként írta alá.

Az ügyvédje komoly maradt.

– Az ügyfelem azt állítja, hogy vannak tanúk.

Nem vitatkoztam.

Felhívtam a kórház jogi osztályát.

Egy órával később a biztonságiak ellenőrizték a folyosón és a megfigyelőhelyiségben lévő kamerákat.

A képek elegek voltak.

Láttam, ahogy Teresa papírokat tesz elém, miközben alig bírtam nyitva tartani a szemem. Egy nővér is azonnal elvette őket, és vitatkozott vele.

A nővér még aznap jelentést készített, mivel nem tartotta helyénvalónak, hogy egy látogató aláírást próbáljon szerezni egy frissen műtéten átesett betegtől.

Amikor Mauricio ügyvédje meglátta a képeket és az orvosi jelentést, lezárta az ügyet.

– Nem ezt magyarázta nekem az ügyfelem.

Mauricio megpróbálta megállítani.

-Várjon.

– Nem. Biztosított róla, hogy az aláírást normális körülmények között szerezték be.

Az ügyvéd elment.

Mauricio rám meredt.

Minden arrogancia eltűnt.

– Elena… Nincs semmim.

– Megvannak a saját döntéseid.

– Anyám nyomást gyakorolt ​​rám.

– Az édesanyád nem írta alá a hamis szerződéseket helyetted.

– Szerettelek téged.

Valami furcsa érzésem volt, amikor meghallottam.

Nincs fájdalom.

Fáradtság.

„Talán valaha szerettél. De amikor elkezdted számolgatni, mennyit ér a házam, mennyit adhat neked az apám, és mennyit nyerhetsz a nevemmel, már nem tekintettél rám feleségként.”

A biztonságiak kikísérték az utcára.

A nyomozás hetekig folytatódott.

Apám pontosan betartotta az ígéretét: nem avatkozott közbe vádakat gyártani vagy jogi eljárásokat megváltoztatni. A csoport számviteli dokumentumokat, e-maileket, szerződéseket és bankszámlakivonatokat adott át jogi tanácsadóknak és az illetékes hatóságoknak.

Néhány megállapítás még rosszabb volt, mint gondoltuk.

Mauricio közvetítő beszállítókat hozott létre, hogy felfújja a szolgáltatások költségeit. A pénz egy része olyan számlákon kötött ki, amelyeket Teresa utazások, ékszerek és felújítások kifizetésére használt.

Egy másik rész finanszírozta Mauricio és Valeria életét.

Amikor ez az információ napvilágra került, eltűnt.

Az Interlomas lakás üresen maradt.

Az autót, amit Mauricio vett neki, sietve eladták.

Heteken belül a kapcsolataival, exkluzív éttermeivel és importált óráival dicsekvő férfinak minden fillérjéről magyarázatot kellett adnia.

Közben hazaértem Santiagóval.

Az első napokban alig beszélt a történtekről.

Hajnali háromkor keltem, hogy megetessem, és csak bámultam az arcát.

Túl sok időt töltöttem azzal a gondolattal, hogy egy család védelmét kitartással lehetne elérni.

Rájöttem, hogy tévedtem.

Vannak családok, akik türelmesen együtt maradnak.

És vannak olyan kapcsolatok, amelyek csak addig élnek, amíg az egyik fél hajlandó feláldozni magát.

A házasságom a második csoportba tartozott.

Beadtam a válókeresetet.

Mauricio nem fogadta el könnyen.

Először üzeneteket küldött.

Aztán levelek.

Végül megkért, hogy találkozhasson velem.

Egyetlen találkozóba egyeztem bele, ügyvédek jelenlétében.

Soványabbnak és a megbeszéléseken vele járó magabiztosság nélkül érkezett.

– A bocsánatodat szeretném kérni – mondta.

Néma maradtam.

– Nem a nyomozás miatt. Nem a munkám miatt. Miattad.

– Mit vársz, mit kezdjek ezzel a megbocsátással?

Lehajtotta a fejét.

– Semmi. Azt hiszem.

Most először látszott megérteni, hogy már nem tárgyal.

– Azt hittem, ha elég magasra jutok apád cégénél, senki sem fog többé úgy tekinteni rám, mint a nincstelen fiúra, aki feleségül vette a tulajdonos lányát.

– Még sosem láttalak ilyennek.

– Most már tudom.

– Azért ajánlottalak, mert hittem benned.

Mauricio eltakarta az arcát.

– És mindent versenyzé változtattam.

Nem vigasztaltam.

Én sem aláztam meg őt.

Egyszerűen csak elbúcsúztam.

Hónapokkal később folytatódtak a pénzügyi szabálytalanságokkal kapcsolatos jogi eljárások. Egyes vádakat helybenhagytak, míg másokat továbbra is vizsgáltak. A cég visszaszerzett egy részét a pénzeszközöknek, és teljesen átszervezte a Mauricio által vezetett részleget.

Apám felajánlotta nekem az ideiglenes igazgatói állást.

„Nem kell ezt tenned ahhoz, hogy bármit is bizonyíts” – mondta nekem.