Büntetésből táncra kényszerítették a herceggel, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
A legédesebb büntetés
– Táncolni fogsz vele. És legközelebb, amikor ki akarod nyitni a szád, emlékezz majd erre a kínos helyzetre.
Elena néni Valeriát a férfi felé tolta, akit senki sem mert táncra kérni. Körülöttük a beszélgetések elkezdtek elhalkulni.
Sebastian Salazar, Blackmore hercege három éve nem lépett táncparkettre. Egykori menyasszonya felbontotta az eljegyzésüket, egy párbaj teljesen tönkretette a hírnevét, London pedig úgy döntött, hogy veszélyes ember.
Valeria felemelte az állát. Huszonhárom éves volt, és belefáradt abba, hogy bocsánatot kérjen az igazmondásért.
Remélte, hogy a férfi visszautasítja.
A herceg érintetlenül letette a csészéjét egy polcra, és kinyújtotta a kezét.
– Mendoza kisasszony, megadná nekem ezt a táncot?
Elena néni elmosolyodott, meggyőződve arról, hogy a büntetés csak most kezdődött.
Soha nem gondoltam volna, hogy mielőtt véget ér az éjszaka, ő lesz az, aki vissza akarja vonni ezeket a szavait.
A Harrington szalon több száz gyertya fényében ragyogott. 1825 tavasza volt; elegáns hintók sorakoztak az utcán, és egy zenekar játszott a virágokkal díszített oszlopok között.
Valeria zöld ruhában érkezett, és nagynénje szokásos figyelmeztetésével: mosolyogj, figyelj, és ne javíts ki senkit, aki fontos.
Majdnem 2 órán át próbálkoztam.
Ekkor Rodrigo Paredes lord elkezdte leírni egy vadászatot, amelyen – állítása szerint – rendkívüli bátorságával több embert is megmentett.
Valeria ismerte a parkőrt, aki a mutatványt végrehajtotta. Azt is tudta, hol szállt meg Rodrigo a megpróbáltatások alatt.
– A gyümölcsös fala mögött – mondta anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – Don Julián állította meg a megszökött lovat. Segítségért kiabáltál.
Többen abbahagyták az ivást. Egy lány a legyezőjével elfojtott egy nevetést.
Rodrigo elvörösödött.
– Egy fiatal hölgynek jobban kellene ügyelnie arra, hogy mit ismételget.
– Pontosan ezért ismételtem meg a történteket.
Elena megjelent az unokahúga mellett, és megszorította a karját.
Valeria vele élt, mióta szülei nyolc évvel korábban meghaltak. Apja, egy Angliában élő mexikói kereskedő, ott ismerkedett meg az anyjával. Elena földet, jövedelmet és olyan képzettséget hagyott rá, amit Elena túlzásnak tartott egy nő számára.
A nagynénje soha nem engedte el étel vagy ruha nélkül. Azonban minden beszélgetés azzal a figyelmeztetéssel zárult, hogy a biztonsága azon múlik, hogy szeressék-e.
Most úgy vezette a herceg felé, ahogy egy gyermeket vezetnek egy sötét zugba.
Sebastian észrevette Elena kezét Valeria karján.
– Elengedheted – mondta nyugodtan. – Hallotta a meghívásomat.
Elena visszahúzta az ujjait.
Valeria elfogadta a felkínált kezet, és belépett vele a táncparkettre.
A herceg magas volt, sötét hajú és szürke szemű. Vezetéknevét anyjától kapta, aki Új-Hispániában született; címét apja angol családjától. Valeria számtalanszor hallotta már a nevét, mindig figyelmeztetés kíséretében.
A keze azonban váratlan gyengédséggel pihent a derekán.
– A nagynénje bűnhődésnek tartja a társaságomat – jegyezte meg.
– Nem tűnsz meglepettnek.
– Volt időm meghallani, mit mondanak rólam.
– Valami szörnyűbbre számítottam.
A szája sarka megrándult.
– Fiatal még az éjszaka.
Valeria felnevetett, mielőtt még abbahagyhatta volna.
Rodrigóról kérdezősködött. A lány elmesélte neki a parkőr és Elena feddésének történetét.
„Aggódsz, hogy elveszítettél egy udvarlót?” – kérdezte Sebastian.
– Attól tartok, hogy senki sem fogja megköszönni Don Juliánnak, hogy megakadályozott egy tragédiát.
A herceg néhány lépésen át figyelte.
– Ez választ ad egy kérdésre, amit évek óta felteszek magamnak.
-Melyik?
– Ha még maradt valaki ezekben a folyosókon, aki a saját vezetéknevén kívül valami másra hallgat.
Amikor a keringő véget ért, Valeria búcsúzni készült. Sebastián lazított a szorításán, teret engedve neki a távozásra.
– Inkább pihennél, vagy megpróbálnád a következő táncot?
– Nem ismerem jól a lépéseket.
– Valószínűleg el is felejtettem őket.
A pályán maradtak. A harmadik kanyarban mindketten hibáztak, és félre kellett húzódniuk, hogy elkerüljék az ütközést egy másik párral.
– A teraszra – javasolta. – Mielőtt a hírnevemnek újabb áldozata lesz.
Valeria nevetett, miközben távoztak. Elena a szoba másik végéből látta meg őket, és olyan erővel csukta be a ventilátorát, hogy eltörte az egyik bordáját.
A terasz friss levegőt és kerti kilátást kínált. Egy idős hölgy pihent az ajtó mellett, elég közel ahhoz, hogy diszkréten betartsa a társadalmi konvenciókat.
Sebastian a korlátnak támaszkodott.
– Mindig kimondja, amit gondol?
– Nem. Ha ezt tettem volna, a nagynénémnek el kellett volna hagynia Londont.
Újra elmosolyodott.
Valeria az arcába nézett. Kívülről inkább fáradtnak, mint fenyegetőnek tűnt.
„Nem kell semmit mondanod a múltadról” – mondta. „De azt sem kell tenned, mintha bűnös lennél mindenben, amit kitalálnak.”
A mosoly lassan eltűnt.
– A bátyám adósságokat hagyva halt meg. Én örököltem a címet és a következményeket. A menyasszonyom úgy döntött, hogy nem akar osztozni bennük.
– És a párbaj?
„Az unokatestvére tolvajnak nevezte a bátyámat a szemeim előtt. Felcsörrentem. Utána mindketten elég büszkék voltunk ahhoz, hogy kimenjünk a mezőre, és elég eszesek ahhoz, hogy élve kijussanak onnan.”
Valéria hallgatott.
„Nem fogod megkérdezni, mennyi pénzzel tartozom?” – tette hozzá.
– Nem értem, miért lenne ez a legfontosabb kérdés.
Sebastian a kert felé nézett.
– Régóta nem válaszolt senki így.
