Kérte, hogy láthassa a dokumentumot. Segített apjának átnézni a levelezést, és tudta, milyen türelemre van szükség egy gyanús beszámolóhoz.

A lapot a testvér halála után 5 nappal keltezték.

Sebastian megdöbbenve újra elolvasta.

– Lehet, hogy egy másoló hibája.

– Talán. Ezért fogjuk keresni az eredetit.

A herceg ügyvédje napokig nyomozott. Valeria régi leveleket vetett össze a másolattal, míg Elena az adott szezonból származó meghívókat és emléktárgyakat nézegette.

A nagynénje ismerte fel a tanú nevét.

–Ez a férfi Rodrigónak dolgozott. Láttam vele, amikor kölcsönt próbált felvenni az apádtól.

A nyomozás során kiderült, hogy az eredeti vallomás nem létezett. Az állítólagos tanú két éve külföldön tartózkodott. Továbbá a vagyonfelügyelő által vezetett számlák azt mutatták, hogy Sebastián személyesen fizette ki az igazolt tartozásokat.

Rodrigo befektetés céljából szeretett volna megszerezni néhány földet a hercegségtől. Nevetségesen alacsony áron ajánlotta fel őket, kihasználva a család szégyenét. Sebastian ezt elutasította.

Az új váddal nyomást akartak gyakorolni rá, és el akarták űzni Valeriát, akinek az örökségét Rodrigo szintén megoldásnak tekintette a problémáira.

Az ügyvéd írásbeli nyilatkozatot szerzett be attól az alkalmazotttól, aki az ő utasítására elkészítette a másolatot.

Sebastian sokáig tartotta a papírt.

„A bátyám hibázott” – mondta. „De én évek óta hagyom, hogy mások is hozzátegyék a sajátjukat.”

Valeria odahozott egy széket.

– Szeretheted őt anélkül, hogy védenéd mindazt, amit tett. És megvédheted az igazságot anélkül, hogy szégyellnéd, hogy szereted őt.

Az egyik kezével eltakarta a szemét.

Addig maradt a közelében, amíg megszólalni nem tudott.

A visszavonás ügyvédeken és a vád tanúinak címzett leveleken keresztül történt. Mercedes írásban is visszavonta a vallomásait. Rodrigo elvesztette a támogatottságát, amikor világossá vált, hogy hamis dokumentumot mutatott be.

Valeria nem kért nyilvános megaláztatást. Elég volt neki tudni, hogy egy halott férfi nevét többé nem használhatja fegyverként a testvére ellen.

Egy délután Sebastian végre kinyitotta a régi irodát.

Por borította a függönyöket. Egy polcon két gyermek portréja hevert, akik horgászbotot tartottak a kezükben.

„Mindig a leghosszabbat hordta” – mondta.

Valeria a fiúra nézett, akiből később herceg lett.

– És valószínűleg úgy tettél, mintha nem érdekelne.

Szomorúan felnevetett.

Együtt nyitották ki az ablakokat.

Elena az ajtóból figyelte őket. Amikor hazaért, megkérte Valeriát, hogy üljön le mellé.

– Bocsánatot kell kérnem azért az estéért.

A fiatal nő otthagyta a kesztyűjét.

– A tánc miatt?

– Mert azt akartam, hogy szenvedj, hogy megtanulj engedelmeskedni. Azt gondoltam, hogy ha láthatatlanná válsz, senki sem bánthat.

Elcsuklott a hangja.

– De te eltűntél a házamban.

Valéria megfogta a kezét.

– Még mindig csinálhatjuk a dolgokat másképp.

Elena bólintott, és anélkül sírt, hogy elfordította volna az arcát.

A nyár végén Sebastian mindkettőjüket meghívta a derbyshire-i Blackmore Hallba. Elena hozott egy szobaládát, bőröndöket és annyi ajánlólevelet, hogy még egy hintót megtölthessen.

Valeria találkozott a bérlőkkel, körbejárta a földeket, és érdeklődött egy bezárt iskola felől. Sebastián rájött, hogy a kérdései reggelitől vacsoráig eltarthatnak.

– Most már érted a szenvedésemet – viccelődött Elena.

– Kezdem kiváltságnak tekinteni – válaszolta.

A látogatás során Valeria azt javasolta, hogy a tél előtt javítsák ki az iskolát. Sebastián meghallgatta, megbeszélték a költségvetést, és együtt módosították az összegeket.

Egyik délután rajtakapta, amint az üres szobát bámulja.

—Mi történik?

– Elhatároztam valamit.

Valéria elmosolyodott.

– Ez általában veszélyes.

– Szeretném abbahagyni az udvarlást.

A mosoly eltűnt.

Mielőtt a nő válaszolhatott volna, Sebastian odalépett hozzá.

– Mert szeretném megkérdezni, hogy elfogadnád-e a házasságodat.

Valeria kiengedte a benntartott levegőt.

– Ott is kezdhetted volna.

– Jobb beszédet készítettem elő. El is felejtettem.

Megsimogatta a kezét.

– Akkor mondj valami igazat.

Kinézett az ablakon, majd az arcán.

–Örülök, hogy itt vagy. Tetszik, hogy nem értesz egyet velem. Ha valami megnevettet, el akarom mondani neked. És ez a ház másnak tűnik számomra, mivel el tudom képzelni, hogy benne laksz.

Valeria könnyeket érzett a szemében.

– Igen, Sebastian. Feleségül foglak venni.

Az esküvőre októberben került sor. Elena sírt a szertartás alatt, és a hidegre fogta a sírást. A herceg személyzetét meghívták az étkezésre, Don Julián pedig személyes levelet kapott, amelyben megköszönték neki múltbeli tettét.

Amikor elkezdődött a zene, Sebastian a táncparkettre vezette a feleségét.

„Tudod a lépéseket?” – kérdezte a lány.

– Legfeljebb aznap éjjel.

– Akkor folytatnunk kell a gyakorlást.

És így is tettek.

Az évek gyerekeket, nézeteltéréseket, projekteket és nehéz napokat hoztak. Valeria megtartotta a vagyon feletti ellenőrzést; Sebastián megtanult társaságot kérni, amikor visszatért a testvére emléke.

Elena gyakran látogatta, és végül hímzést tanított a felújított iskolában. Néha, amikor látta unokahúga nevetését, eszébe jutott a tanterem és az az abszurd bizonyosság, hogy bünteti őt.

Egy őszi estén a párt egy lámpa mellett dolgozva találta. Valeria ujjain tinta volt. Sebastián egy levelet olvasott, ölében egy alvó gyermekkel.

– Az egész azért kezdődött, mert nem tudtad, hogyan maradj csendben – jegyezte meg Elena.

Valéria felnézett.

– És mert táncolni kényszerítettél.

Sebastian a feleségére mosolygott.

–A meghívás a tiéd volt. Az ő döntése volt, hogy elfogadja.