„Meghalok: gyere hozzám feleségül, és örökölj mindent” – mondta a herceg; azonban ez a késői vallomás lélegzet-visszafojtva várta a sokkot.
– Már csak 6 hónapom van hátra. Gyere hozzám feleségül, temess el, és tarts meg mindent.
Catalina nem vette le a szemét a foltos zsebkendőről, amit Alejandro Salgado az imént rejtett a markába.
Huszonkilenc éves volt, de a betegség beesetté tette az arcát és görnyedtté tette a vállát. Előtte egy kandallóban égett a tűz, amely túl nagy volt ahhoz, hogy befűtse azt az irodát.
A 26 éves Catalina ismerte más szobák hidegét: azt, amelyet egy pékség felett bérelt, azt a konyhát, ahol miután kiszolgálta az özvegyet, akinek dolgozott, evett.
Az apja adósságokat hagyva maga után halt. Az anyja röviddel utána követte. Korábbi életéből megőrizte kék ruháját, néhány könyvét, és azt a szokását, hogy valakinek a szemébe nézett, amikor megpróbálták megalázni.
„Ha gondoskodásra van szükséged, fogadj fel egy ápolónőt” – válaszolta. „Ha társaságra van szükséged, vegyél egy kutyát.”
Alejandro alig mosolygott.
– Szükségem van egy feleségre, akit nem fog megfélemlíteni az unokatestvérem.
1887-et írtunk. A Salgado család földterülettel rendelkezett Guanajuato közelében, házakkal a fővárosban és bányászati vállalkozásokban részesedéssel. Alejandro ennek a vagyonnak egy jó részét örökölte, egy másik részét pedig befektetésekkel gyarapította.
Az unokatestvére, Rodrigo évek óta olyan pénzt költött, ami nem az övé volt.
Nagyapja kívánsága szerint Alejandro halála után egy régi családi házat kapott volna. De ő sokkal többet akart: a bányákat, az erdőket és a Los Encinos tanyát.
„Amikor meghalok, mindent el fog vinni, amit csak tud” – magyarázta Alejandro. „Azokat a vagyontárgyakat, amelyek felett szabadon rendelkezhetek, a feleségemre akarom hagyni.”
Egy mappát tolt Catalina felé.
Nem nyitotta ki azonnal.
– Miért pont én?
Alejandro vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt.
–Emlékszem rá egy vacsorán 5 évvel ezelőttről. Egy férfi gúnyt űzött egy lány ruhájából, és te megkérted, hogy ismételje meg a megjegyzést az anyja előtt.
Catalina emlékezett a vacsorára. Emlékezett a fiatal Salgadóra is, az arrogáns és vonzó arcra, aki az asztal másik végéből figyelte őt.
– Vannak nők, akik jobb helyzetben vannak.
– És tudod, mennyibe kerül elveszíteni. Nem fogod odaadni ezeket a földeket Rodrigo fogadásainak kifizetésére.
Catalina kinyitotta a mappát. Megvizsgálta a záradékokat, pontosítást kért, és négyszemközt kért beszélni a közjegyzővel.
Nem szerelmet keresett. Olyan életet keresett, ahol senki sem dobhat rá egy csészét, mert hideg a forró csokoládé.
– Saját szobát szeretnék, és jogot a számlák áttekintésére.
– Meg fogják kapni őket.
– És ne ígérj nekem kényelmes halált. Senki sem tudja megmondani, mikor fogsz meghalni.
Alejandro lenézett a zsebkendőre.
– Az orvosok meglehetősen magabiztosnak tűnnek.
3 nappal később összeházasodtak.
Katalin kék ruhát viselt, melynek mandzsettája megfoltozott. Sándor egy túl bő frakkot viselt. Amikor megpróbálta felhúzni a gyűrűt az ujjára, remegett a keze.
Felemelte, hogy el ne essen.
Nem volt csók.
A Los Encinosba vezető út tovább tartott a vártnál. Alejandrónak meg kellett állnia, és a hintó minden egyes rázkódása fintort csalt az arcára.
Catalina meg volt győződve arról, hogy a temetésre várva is képes lesz egy házat vezetni.
Egy csodálatos, de elhanyagolt birtok fogadta.
Nyirkos volt a folyosó, elhanyagolt rózsabokrok, és a munkások heteket vártak a fizetésükre. Az igazgatónő, Doña Matilde, minden problémát ugyanazzal a mondattal magyarázott:
– Az úriember nem tudott vele foglalkozni.
Katalin levette a kesztyűjét.
– Akkor kezdjük a számlákkal.
Az első két hétben alig látta a férjét.
Átnézte a könyvelést, találkozott a bérlőkkel, és ismétlődő költségeket fedezett fel. Mielőtt bárkit is megvádolt volna, összehasonlította a számlákat, és kihallgatta azokat, akik a szállítmányokat szállították.
A beszerzési vezető eltűnt, amikor Catalina több vásárlás igazolására kérte. Catalina átadta a dokumentumokat a közjegyzőnek, és felvett valaki mást.
Elrendelte a munkásházak tetejének javítását is.
Doña Matilde tiltakozott a költségek miatt.
– Drágább a lyukas tető alatt alvás, ha az emberek megbetegszenek – válaszolta Catalina.
Sándor a szobájában maradt, egy Joachim nevű szolga kíséretében. Éjszaka Katalin hallotta köhögését visszhangozni a folyosókon.
Eleinte azt mondták, hogy csak az öröklési ügyekkel foglalkozik.
Egy kora reggel a hozzáférési pontok nem álltak meg.
Gyertyával a kezében bement a szobájába.
Az ágy szélén ülve, előrehajolva találta. Joaquín segíteni próbált neki, és félt.
Catalina hívatta a farmorvost. Aztán odahozott egy széket.
– Túl nagy zajt csap.
Alejandro felnézett.
– Megpróbálok majd jobb modorral meghalni.
Szerette volna egy újabb szarkasztikus megjegyzéssel válaszolni, de nem tudott.
Amikor sikerült ivania egy kis vizet, remegni kezdett a pohara. Catherine magához vette.
Megérkezett az orvos, megvizsgálta, és addig maradt, amíg pihenni nem tudott.
Katalin hajnalban tért vissza a szobájába.
Nem aludt. Feküdt, hallgatta a csendet, rettegve, hogy a köhögés, ami kínozta, soha többé nem hallatszik.
Decemberben az eső és a fagy megrongálta a bekötőutat. A farm több napra elszigetelt volt.
Alejandro elkezdett lejárni a könyvtárba, amikor volt hozzá ereje.
A tűz mellett ült, amíg Catalina dolgozott.
– Olyan a homlokod, mint egy dühös bagolynak.
– Az előző menedzsere annyi számlát hagyott maga után, hogy egy egész csapatot feldühíthessen.
