Egy szerény idős asszony befogad egy elveszett gyermeket… mit sem sejtve arról, hogy az apja hatalmas birtokkal rendelkezik.
Azon az estén, amikor Doña Eulalia megtalálta a fiút, valaki már fizetett azért, hogy soha ne térhessen haza.
A kukoricazsákok között bujkált, csuromvizesen, homloka sebes volt, és egy kis bádogdoboz szorongatta a mellkasát. Amikor az idős asszony lehajolt, hogy segítsen neki, remegő kézzel emelte fel.
– Ne hagyd, hogy a piros csizmás férfi megtaláljon.
Aztán elvesztette az eszméletét.
1874 szeptembere volt. Vihar rázta San Jerónimo háztetőit, Jalisco egyik városkáját, ahol Eulalia Mendoza, egy 68 éves özvegyasszony tortillaeladásból élt. Azon az estén kiment bezárni a tyúkólat. Egy idegennel tért vissza, aki alig nyomott többet egy üres zsáknál.
Letette a tűzhely mellé, vizet melegített, és odahívta a szomszédját, hogy hívja a patikust. Amikor levette róla az inget, felfedezte, hogy valaki elvágta a gallér hímzését. Csak néhány aranyszál maradt rajta, valamint egy kis seb a kulcscsontja közelében.
A gyermek két napot töltött láz és pánikrohamok között.
Amikor végre meg tudott beszélni, nem emlékezett a vezetéknevére, a lakhelyére vagy az anyja arcára. Csak egy szót mondott:
-Angyal.
Eulalia nem tudta, hogy a saját nevén szólítja-e, vagy valaki mást hív.
– Akkor Angyalnak fogunk hívni, amíg el nem mondod a többit.
A gyógyszerész pihenést javasolt. A kérdések azonban olyan erős félelmet keltettek Eulalia-ban, hogy abbahagyta a kérdezősködést.
Értesítette a polgármestert és Anselmo atyát. A pap több plébániának is írt, és elküldte a kisfiú leírását a kerületi központba. Eulalia minden választ egy vászonzacskóban tartott.
Senki sem jött.
Ángel először cipőben aludt. Tortillákat rejtett a szőnyege alá, és arra ébredt, hogy paták dobogását hallotta az ösvényen. Eulalia titokban friss tortillákra cserélte a száraz ételt.
Egy kora reggel meglepte a lányt.
–Dühös, mert ételt raktározok?
Leült mellé.
– Nem, gyermekem. De rendelhetsz itt egy másik tortillát.
– És mi van, ha holnap nem lesz?
Eulalia a kis kukoricakupacra nézett, amit otthagytak.
– Akkor együtt kimegyünk érte.
Ez volt az első ígéret, amiben a fiú hitt.
A hónapok apró győzelmeket hoztak: egy teljes éjszakai alvást, egy nevetést csirke kergetése közben, az első alkalmat, amikor egyedül ment ki sót venni. Megtanulta lelapítani a tortillákat és pénzt beletenni. Anselmo atya megtanította olvasni.
Volt azonban egy ajtó, amit Eulalia zárva tartott.
Ángel egy délután megpróbálta kinyitni, mire a nő példátlan keménységgel korholta. Azon az estén, amikor be akarta takarni, üresen találta a matracot.
A karámban találta meg, amint a dobozát ölelte, két zsebkendőbe csomagolt tortillával.
– Nem fogom többé a holmijaidhoz nyúlni – mondta. – Hajnal előtt elmehetek.
Eulalia hagyta, hogy egy kőre essen.
Az ajtó mögött a lánya kiságya volt; az első születésnapja előtt meghalt. A férje később elhunyt, az idősebb gyermekei pedig elmentek munkát keresni. Úgy őrizte meg azt a szobát, mintha az érintetlenül tartása valahogy jóvátehetne valami veszteséget.
„A fájdalmaim miatt kiabáltam rád” – vallotta be. „Nem tettél semmi rosszat.”
Átadta neki a kulcsot.
Másnap együtt nyitották ki az ajtót. Kivették a takarókat, leporolták a port, és egy ágyat tettek az ablak mellé.
– Maradhatok akkor is, ha emlékszem, ki vagyok?
Euláliának a keretre kellett támaszkodnia.
– Akkor is.
Azon az estén felhívta a nagymamáját.
Hat év telt el.
Ángel 13 éves lett, Eulalia pedig 74 éves, miközben a térdei felmondták a szolgálatot, de volt oka felkelni. Vizet hordott, vezette a könyvelést, és tanult, miután bezárta az árusítóhelyet.
A boldogság nem védte meg őket az adósságtól.
Egy vihar megrongálta a tető egy részét, és felhajtotta a kukorica árát. Hogy folytatni tudja a munkát, Eulalia pénzt kért Don Severianótól, egy uzsorástól, aki mosolygott, amikor kölcsönadott, és mindig valakivel jött, amikor átvette a pénzt.
Októberben bejelentette, hogy elveszi a házat, ha karácsonyig nem fizetik ki az adósságaikat.
Távozása után Eulalia a kialudt kályha előtt maradt ülve.
– Végül mindent elvettem tőled, még a tetőt is.
Angel kiterítette a számlákat az asztalon.
– Még mindig felettünk van, Nagymama.
Két éjszakán át nézte a számlákat. Hiányos szállítmányokat talált, amelyeket teljesként számláztak, és kettős szállítási költségeket. Anselmo atyának sikerült rávennie a szállítót, hogy ismerje el a tartozás egy részét, de a pénz még mindig hiányzott.
Aztán Ángelnek támadt egy ötlete.
Az öszvérhajcsároknak olyan élelemre volt szükségük, ami kitart az utazások alatt. A piacon megmaradt piloncillo (finomítatlan nádcukor) és nopales (fügekaktusz levél) darabok voltak, amiket senki sem akart a kinézetük miatt. Eulalia tudta, hogyan kell ánizsos kukoricakenyeret sütni.
Addig tesztelték a keverékeket, amíg találtak egyet, amely eladható volt.
Voltak köztük kemény kenyerek, morzsálódott kenyerek és egy adag, ami annyira keserű volt, hogy Eulalia komoran nézett rá.
– Ezekkel el lehet riasztani a tolvajokat.
Angel olyan nevetést hallatott, ami betöltötte a konyhát.
A következő adag jól ment. Egy öszvérhajcsár 12 darabot vásárolt; majd rendelések érkeztek egy fogadóból és egy kolostorból. Eulalia felbérelt egy lányt segíteni, és Ángel visszatérhetett az óráira.
December 22-én fizettek a hitelezőnek.
Azon az estén babot ettek sajttal, és a lemondó nyugtát az asztal közepén hagyták, mintha egy virágcsokor lenne.
