Ekkor vette észre Ángel egy foltot a kis doboza hámló festéke alatt.

Gondosan megtisztította. Egy vésett gém jelent meg rajta, alatta pedig a GV monogram.

Anselmo atya felismerte a jelképet.

–Láttam a Las Garzas-birtokról származó dokumentumokban, a hegyek túloldaláról.

Eulalia érezte, ahogy megmozdul a talaj a lába alatt.

Évekig imádkozott, hogy valaki megtalálja a fiút. Most, hogy volt egy nyom, rájött, mennyire retteg az egyedülléttől.

Angyal figyelmeztette őt.

– Nem kell mennem.

Kiegyenesítette a hátát.

– Igen, jogod van tudni. És én veled megyek.

Mielőtt megszervezték volna az utat, a hacienda megérkezett hozzájuk.

A januári vásáron egy hintó jelent meg, amelynek ajtajára ugyanaz a gém volt festve. A kocsi vezetője, Don Laureano Barragán, közeledett a kenyérbolthoz.

Angel alig pillantott az arcába.

Nézte a csizmáját: vöröses bőr, ezüst sarkantyú és sötét varrás a jobb lábfej felett.

A térről beszűrődő zaj távolivá vált.

Esőre emlékezett. Egy megdőlt kerékre. Egy kézre, ami elvágott valamit egy kocsi tengelye közelében. Aztán egy hang:

– A fiú velem jön.

A tálca a földre esett.

Laureano lehajolt, hogy felvegyen egy vekni kenyeret. Amikor meglátta a dobozt az érmék mellett, eltűnt a mosolya.

— Honnan szedted ezt?

Eulália közbelépett.

– Az unokámé.

– Az unokád? Nem is tudtam, hogy van neked egy ilyen korban.

– Most már tudod.

Azon az estén Ángel felidézte az emlékezetében látottakat. Eulalia elvitte a ládát és a régi hirdetményeket a plébániára. Anselmo atya azt tanácsolta, hogy ne utazzanak egyedül, és egy kereskedőt keresett, akinek át kell kelnie a hegyvonulaton.

Nem várhatták meg a távozását.

Két nappal később Eulalia meglepte szomszédját, Jacintát, aki a szobában turkált.

A nő megpróbálta a kendője alá rejteni a dobozt.

– Csak rá akartam nézni.

– Nem kell bemenned megnézni, amikor senki sincs ott.

Miközben megpróbálták visszaszerezni, a doboz leesett. Az ütés letépte a belső lapot, feltárva egy összehajtott papírdarabot.

Ez egy elkötelezettség volt, melyet évekig a hamis fenék óvott.

„Az én Gabrielemnek, a 7. születésnapjára. Bárcsak mindig visszatalálnál az útra. Anya.”

Alatta Inés Valdés neve és a dátum szerepelt.

Jacinta sírva fakadt. Laureano felajánlotta, hogy kifizeti az adósságait a doboz átadásáért cserébe.

Eulalia elkísértette a plébániatemplomba. Ott, a pap és a polgármester előtt, a nő megismételte a vallomását.

Hajnalban elindultak Las Garzasba a kereskedővel, Anselmo atyával és az iratokkal.

Útközben Ángel már azelőtt bejelentett egy hidat, hogy az felbukkant volna a fák között. Távolabb felismert egy romos kápolnát.

Minden emlék egyszerre adott neki reményt és félelmet.

A haciendába érve Eulalia kezét kérte.

Doña Inés a folyosón volt, amikor látta, hogy kiszállnak a kocsiból. Épp meg akarta kérdezni, hogy mire van szükségük, de a fiú háromszor megkopogtatta a fát az ujjperceivel – ezt a gesztust akkor ismételte meg, amikor félt.

A nő mozdulatlan maradt.

– Gábriel…

Felemelte a fejét.

Inés lassan előrelépett, és elkezdett énekelni egy dalt egy fecskéről, amely visszatér a fészkébe.

Angel tudta az utolsó mondatot.

Szinte hangtalanul mondta.

Az anyja mindkét kezét a mellkasára tette.

– Kerestelek, fiam. Minden nap kerestelek.

Hagyta, hogy megölelje, bár a karjai lassan reagáltak.

Don Rafael Valdés az istállóból jött. A fiút meglátva megállt, mintha a közeledése félelemmel töltené el.

Felismerte a füle mögötti sebhelyet és a csuklóján lévő kis anyajegyet. Inés azonosította a dobozt: ő maga rejtette el a feliratot a papírlap alá, hogy Gabriel egy napon felfedezze.

Eulalia a folyosó egyik végéből figyelte az eseményeket.

Mások öröme összetörte a szívét.

Angel gyengéden elhúzódott az anyjától, és visszament érte.

– Ő a nagymamám. Miatta vagyok itt.

Inés megfogta az idős asszony kicserepesedett kezét, és megcsókolta.

Eulalia ekkor sírni kezdett.

Laureano Esteban Valdés, Rafael unokatestvére és a keresés éveiben az üzlet felelőse kíséretében jelent meg.

– Bölcs dolog az óvatosság – mondta Esteban. – Vannak emberek, akik pénzért tanítanak egy fiút.

Angel érezte, hogy nagyanyja keze megkeményedik.

Anselmo atya az asztalra tette a dokumentumokat: keltezett értesítéseket, egyházközségi válaszokat, a gyermek polgármesternek történő bemutatásának igazolását.

Rafael elolvasta az elsőt.

Aztán újra elolvasta.

– Ez az értesítés 12 nappal az eltűnés után érkezett.

– Így történt – felelte a pap.

– Azt mondták nekünk, hogy egyetlen gyerek sem jelent meg abban az egész régióban.

Laureano elmagyarázta, hogy az utak le vannak zárva. Esteban pedig az alkalmatlan alkalmazottakról beszélt.

Eulalia nem vitatkozott. Figyelte, ahogy mindketten túl gyorsan reagálnak.

Azon a délutánon Inés megmutatta Ángelnek a régi szobáját.

Játékok, egy kis kabát és magasságjelzések voltak az ajtófélfán. Hozzáért egy falóhoz, és képtelen volt felidézni, hogy kitől kapta.

– Bocsánat – mormolta.

Az anyja letérdelt mellé.

– Nem kell emlékezned ahhoz, hogy szeresselek.

Angyal a vállának dőlve sírt.

Alkonyatkor azonban kérte, hogy Euláliával aludhasson a vendégszobában.

Inés személyesen hozott mindegyiküknek egy takarót.

A következő hetekben a fiú újra találkozott a szüleivel. Néhány emlék visszatért, mások távoliak maradtak. Eulalia mellette maradt, annak ellenére, hogy visszatértek a faluba, hogy a pékséget üzemeltesse.

Rafael megmutatta neki a termést és a könyvelést.

Ekkor ismert fel Ángel egy másik veszélyt.