Terhesen kirúgták… és a gyerek, akinek az életét egy ideje megmentette, megkérdezte tőle: „Te is elmész?”
A brigádvezető az útra dobta a holmiját, és a kendő alá alig beférő hasra mutatott.
– Itt a munkádért fizetnek, nem azért, hogy még egy szájat hozz a világra.
Mariana Robles nem válaszolt. Nehezen hajolt le, hogy felvegye a ruhákat, a férje ingét és a portrét, amelynek az üvege az előbb tört el.
Nyolc hónapos terhes volt, hat éve özvegy.
1887 októbere volt, és a Bajío régió felől fújó szél már sötétedés előtt kezdte lehűteni az utakat. Mögötte a San Jacinto hacienda kapuja bezárult anélkül, hogy bárki is igényelte volna a még mindig neki járó háromheti bért.
Mariana Julian portréját az ingébe csavarta.
– Még mindig együtt vagyunk – mormolta, és a hasára tette a kezét.
Azt tervezte, hogy elmegy a faluba, és megkeresi a férje nagynénjét. Nem tudta, hogy még mindig ott lakik-e. Másik címe sem volt.
Addig sétált, amíg érezte, hogy a kövek a talpába fúródnak.
Aztán meghallotta a sikolyt.
Egy gyerek lógott egy gyökérről a szakadék szélén. Cipője alatt egy sziklás lejtő nyílt meg. A föld minden mozdulattal omladozott.
Mariana elejtette a csomagot.
– Nézz rám! Ne engedd el a gyökeret!
Lefeküdt a padlóra, és a férfi csuklója után nyúlt. A rántástól felnyögött. Nem tudta felemelni, de sikerült megállítania az esését.
Lovat hallott, sietős lépteket és egy férfihangot.
-Megvan!
Az újonnan érkezett letérdelt mellé. Együtt vonszolták a gyermeket szilárd talajra.
A kisfiú a férfi nyakába kapaszkodott.
-Apu…
Mariana remegve ülve maradt a porban.
Az idegen, miután megnézte a fiát, ránézett. Látta a hasát, a horzsolt kezeit és az elhagyott poggyászt.
-Ki maga?
—Mariana Robles.
– Ignacio Moncada vagyok. Ő a fiam, Nicolás. Épp most mentetted meg.
Megpróbált felállni, és kénytelen volt megállni.
Ignacio felvette a csomagját.
– A házam a közelben van. Velünk fog jönni.
Marianna felnézett.
– Kérdezzen, uram. Ne parancsoljon nekem.
Néma maradt.
Aztán levette a kalapját.
– Felajánlhatok egy helyet, ahol pihenhet?
Ezúttal beleegyezett.
A Los Naranjos birtok fehér folyosókkal, csendes szökőkúttal és olyan csenddel teli volt, ami nem illett egy olyan házhoz, ahol egy gyerek lakik.
Doña Candelaria, az asszony, aki felnevelte Ignaciót, kérdés nélkül fogadta Marianát. Megmosta a kezét, és hívatta a falu bábáját.
A vizsgálat nem talált okot aggodalomra, de kimerültséget igen. Marianának ennie és pihennie kellett.
Miközben a konyhában húslevest ettek, elmesélte, hogyan halt meg Julián egy bányaomlásban. Utána San Jacintóban talált munkát, amíg már nem tudott tűzifát cipelni.
Ignacio néhány érmét tett az asztalra.
– Hogy újrakezdhessem.
Nem nyúlt hozzájuk.
– Amiért kihoztad Nicolást a szakadékból?
– Azért, hogy segítettél neki.
– Akkor először is figyelj rám. Olyan munkára van szükségem, amit el tudok végezni. Nem kell árat szabnod arra, ami ma délután történt.
Ignacio szégyenkezve húzta ki az érméket.
Feltétel nélkül felajánlott neki egy szobát.
Amikor Mariana egyedül maradt, az ágy mellé tette a portrét. Hüvelykujját végighúzta az üveg repedésén.
– Nem tudom, mit tegyek, Julian.
A folyosón Miklós meghallotta ezeket a szavakat.
Hétéves voltam, és túlságosan is jól ismertem azt a szokást, hogy beszélek valakivel, aki már nem veszi fel a telefont.
Másnap reggel Mariana összepakolta a holmiját.
Mielőtt elindult, elhaladt a magtár mellett. Egy rosszul bezárt ajtó feltárta a nedves falnak támaszkodó zsákokat, kiszóródott gabonát és összekevert magvakat.
Megállt.
Ignacio rajtakapta, hogy egy marék kukoricát vizsgálgat.
– Valami baj van?
– Ha ez itt marad, jó része elvész az ültetés előtt.
A zsákokra nézett.
– Az igazgató azt mondja, hogy jól vannak.
Mariana kinyitott egyet. Az illata beszélt helyette.
Gyerekkora óta magokat válogat. Juliánnal megtanulta feljegyezni a szállítmányokat, kiszámolni a veszteségeket, és fonalpazarlás nélkül megfoltozni a zsákokat.
Ignacio két munkást hívott.
–Mondd meg nekik, mit vigyenek. Nem kell semmit cipelned.
Mariana óvatosan figyelte.
– Segélyről vagy munkáról van szó?
– Egy munka. Mielőtt elkezdjük, egyezzünk meg a fizetésben.
A csomagot egy padon hagyta.
Délelőtt rendszerezte a tartalékokat, megjelölte a sérült tételeket, és minden magnak külön jelölést adott. Szükség esetén ülve dolgozott. A munkások azt mozgatták, amit mutatott.
Amikor végeztek, Ignacio kifizette neki a megbeszélt összeget.
– Még 5 napig maradhatnék.
– Öt nap – egyezett bele. – Akkor majd újra beszélünk.
Nicholas a délutánt az ajtó közelében töltötte, egy facsinálót pörgetve.
Egy szót sem szólt.
Másnap egy kicsit közelebb ült.
A tetején egy pirosra festett virág volt.
Mariana tudta, mikor hagyta Nicolás a varrókészlete mellett. A vége lepattant.
– Azt akarod, hogy ellenőrizzem?
A fiú bólintott.
Talált egy kis csiszolópapírt, és lesimította a szélét anélkül, hogy hozzáért volna a virághoz.
– Anyukám festette – mondta.
Mariana leállította a kezét.
– Jól nézett ki.
Nicholas mintha kérdésre várt volna. Mivel az nem érkezett, a nő mellett maradt.
Az édesanyja, Isabel, az előző évben lázban halt meg. Azóta Ignacio ételről, tanulásról, lovakról és menedékről beszélt. A nevét soha nem ejtette ki.
A folyosó végén volt az a szoba, ahol Isabel varrt.
