A negyedik visszanyerte a zajokat.

Tűk érkeztek, beszélgetések, vásznakra terített magvak, és olyan asszonyok, akik korábban elvesztették a fizetésüket, mert nem bírták cipelni a nehéz terheket.

Mariana megtanította nekik, hogyan vezessenek egyszerű feljegyzéseket. Az egyik ott folytathatta, ahol a másik abbahagyta. Candelaria gondoskodott róla, hogy pihenjenek. Leonor hozott szöveteket és néha Isabel gyermekkorából származó történeteket.

Ignacio elkezdte Nicolásnak fenntartani a vasárnap délutánokat.

Együtt megjavították a szakadék körüli kerítést.

Mariana múltja azonban visszatért, mielőtt a fia megszületett.

A San Jacintói munkavezető megjelent, és pénzt követelt a szobáért, ahol Julián lakott. Azt állította, hogy adósságot hagyott maga után.

Mariana ugyanolyan hidegséget érzett, mint az elbocsátása napján.

Ignacio közbe akart szólni, de a nő felemelte a kezét.

Elővett a táskájából egy kis jegyzetfüzetet és a férje által megőrizett nyugtákat.

– Itt a végső kifizetés. Ezt vonták le a béremből. És itt van a háromheti fizetés, amit nem adtál meg.

A Los Naranjos menedzsere áttekintette a számokat.

A művezető elkezdte megváltoztatni a történetét.

Mariana nem emelte fel a hangját.

– Hozza magával a munkaadója számláit. Tanúk előtt összehasonlítjuk azokat.

A férfi fizetés nélkül távozott.

Napokkal később egy követ átadta a fennmaradó béreket egy elismervény ellenében.

Mariana megszámolta az érméket.

Aztán vett egy anyagot a fiának.

Nem kellett senkinek megköszönnie, hogy visszaadta, ami az övé volt.

Az eső akkor érkezett, amikor november látszólag kitisztult az ég.

Egyik délután víz kezdett szivárogni a magtár alján. A munkások az udvarra rohantak, és több asszony is felkelt, hogy Marianát keressék.

Megpróbált felállni, de a gyomrában érzett nyomás arra kényszerítette, hogy leüljön.

Egy pillanatra újra hallotta a művezetőt: „Már nem vagy hasznos.”

Candelaria hozott neki egy párnát.

– Mondd el, mire van szükségünk.

Mariana a nőkre nézett.

Mindannyian utasításra vártak, nem erőfitogtatásra.

Jelezte, melyik csomagoknak kell először menniük, és hová kell őket helyezni. Rosa vezette a nyilvántartást. Petra ellenőrizte a jelöléseket. A férfiak megrakták a zsákokat.

Amikor Ignacio visszatért, biztonságban találta a termést.

Mariana ülve maradt, néma könnyekkel a szemében.

„Nem tudtam felkelni” – mondta.

Nézte a kész művet.

– És mindenki tudta, mit kell tennie, mert megtanítottad nekik.

Azon az éjszakán kezdődtek a fájások.

A bába megérkezett, miközben Leonor tiszta ruhákat készített elő, Candelaria pedig az ágy mellett maradt.

Mariana az ujjai között tartotta Julian ingét.

Olyan intenzíven hiányzott neki, hogy szinte meg sem tudott szólalni.

– Itt kellett lennem.

Leonor félresöpörte vizes haját.

-Tudom.

Nem próbálta semmi mással vigasztalni.

Maradt.

Nicholas a futó lépteinek zajára ébredt.

Az ajtó közelében találta az apját, és feltette neki a kérdést, amitől Ignacio a legjobban félt.

– Mariana is meg fog halni?

Letérdelt.

–A bába vele van. Candelaria és a nagymamád is. Majd ők beszámolnak nekünk, hogy van.

A fiú remegni kezdett.

Ignacio bevitte a varrószobába, és leült mellé.

– Amikor anyád megbetegedett, én is nagyon féltem.

– Soha nem mondtad el nekem.

– Azt hittem, el kell rejtenem.

Miklós a mellkasának dőlt.

Isabelről beszélgettek. Arról, hogy szándékosan rosszul énekelt, a mindig összegabalyodó cérnáról, és a piros virágról, amit a pörgettyűre festett.

Hajnalban hallották az újszülött sírását.

Ignác lehunyta a szemét.

Miklós felemelte a fejét.

Egy pillanattal később Candelaria mosolyogva jelent meg.

– Mindketten jól vannak.

Mariana Juliannak hívta a fiát.

Amikor Miklós bejött elé, a férfi a háta mögött tartott kézzel közeledett.

— Nagyon kicsi.

– Te is az voltál.

– Már tudja, hogy a házában van?

Mariana a kölcsönkért kiságyra, a nyitott ablakra és a nőkre nézett, akik az éjszakát azzal töltötték, hogy vigyáztak rá.

– Tanítjuk őt.

A felépülése nem volt egy olyan próbatétel, amin siettetnie kellett volna. Pihent. Megette a fiát. Néhány délutánon az ágyából hallgatta a műhelyben folyó beszélgetéseket.

A munka folytatódott.

A szobája még mindig az övé volt.

Végül rövid időszakokra újra elkezdett varrni. Julian portréját egy polcra tette, és minden alkalommal abbahagyta a becsomagolást, amikor valaki bejött.

Nicholas soha nem hívta fel az anyját.

Marianának hívta, és kereste a társaságát anélkül, hogy elrejtette volna Isabel emlékét.

Egyik reggel, miközben a baba aludt, megkérdezte, hogy rajzolhat-e egy virágot a kis ruhásdobozára.

– Mint ami a felsődön van – felelte.

Mosolygott.

Amikor beköszöntött a tavasz, a műhely több farmról is kapott megrendeléseket. Az asszonyok megkapták a bérüket, és másolatokat őriztek a szállítmányaikról. Mariana elkezdett spórolni.

Ignacio megkérdezte tőle, hogy akar-e javítani a megállapodásuk bármely pontján.

Kinézett az udvarra, ahol Miklós játszott nagyanyja szerető felügyelete alatt.

– Egyelőre jól vagyunk.

Azon a délutánon kinyitotta a varrószoba ablakát.

Narancsvirág illata áradt be. Candelaria panaszkodott a padlón heverő szálak miatt, Leonor egy történetet mesélt, amin Nicolás megnevettette, a kis Julián pedig az anyját keresve ébredt fel.

Marianna a karjaiba vette.

Hónapokkal ezelőtt útra kelt abban a hitben, hogy még a pihenéshez való jogot is ki kell érdemelnie.

Most már leülhetett az ablakhoz, megölelhette a fiát, és a varrást holnapra hagyhatta.

Senki sem jött, hogy megkérje, keljen fel.