Az ajtó nem volt bezárva. Azonban senki sem ment be.

Nicholas általában megállt elöl, miközben a tetejét szorosan szorongatta a kezében.

Egyik délután megkérdezte Marianát:

– Ha valaki már nem emlékszik egy hangra, az azt jelenti, hogy már nem szereti azt a személyt?

Azokra az estékre gondolt, amikor megpróbált felidézni Julian nevetését.

–Ez azt jelenti, hogy fáj, hogy nem hallhatom őt újra.

A fiú lehajtotta a fejét.

– Néha már anyám hangjára sem tudok gondolni.

Mariana letette a tűt.

– Talán apád emlékszik olyan dolgokra, amikre te nem. Megkérheted, hogy mondja el.

– Szomorúvá válik.

– Tud szomorú lenni, és mégis veled maradni.

Miklós nem válaszolt, de aznap éjjel ébren várta apját.

Ignacio későn érkezett meg a földekről.

A fiú úgy tett, mintha aludna.

Doña Leonor, Isabel édesanyja, megjelent, amikor értesült a balesetről.

Megölelte az unokáját, megnézte a sebeit, és udvariasan megköszönte Marianának, de ez az udvariasság hamarosan nyugtalansággá változott.

– Most itt laksz?

– Néhány napra. A magtárban dolgozom.

Leonor Ignacióra nézett.

Ismertem a fájdalmát, de láttam egy magányos gyereket és egy házat is, ahol mindenki félt minden emlékétől.

Azon az estén veszekedett a vejével.

–Magammal viszem Nicolást egy időre.

– Itt az otthonod.

– Itt majdnem meghalt valaki, miközben kint voltál a mezőn.

Ignacio elsápadt.

– Soha többé ne mondd ezt.

– Akkor mondd el, mikor ültél le vele utoljára az anyjáról beszélgetni.

A csend rosszabb volt, mint egy sikoly.

Az ajtó túloldalán Nicholas eleget hallott.

Amikor Candelaria vacsorázni hívott, a széke üres volt.

Átkutatták az istállókat, a gyümölcsöst és a magtárat. Ignacio embereket küldött a szakadékba, és körbejárta az udvart, olyan hangon szólítva őt, amelyet Mariana alig ismert fel.

Nem tudott futni.

Észrevettem.

A folyosó végén Isabel hálószobájának ajtaja a szokásosnál is jobban nyitva volt.

A varróasztal alatt találta meg a gyereket.

Ignacio mögöttük érkezett, és közelebb akart menni, de Nicolás a falhoz húzódott.

– Ne vigyél ki engem.

Leonor sírva látszott.

– Szerelmem, csak vigyázni akartam rád.

A fiú megszorította a tetejét.

Mariana széket kért, és leült a küszöbre.

–Amikor kirúgtak San Jacintóból, a legjobban az fájt, hogy nyomot hagytam.

Miklós felnézett.

– Milyen márka?

– Az, amelyet Julián a falon hagyott, amikor egy ferde polcot akasztott fel. Mindig kinevettem. Miután meghalt, néztem azokat a lyukakat, és emlékeztem arra a napra.

Senki sem szakított félbe.

– Amikor becsukták az ajtót, úgy éreztem, mintha őt is elvették volna tőlem.

– És elvitték?

Marianna lassan megrázta a fejét.

– Nem. De eltartott egy ideig, mire képes voltam érezni.

Miklós az anyja székére nézett.

– Ha elmegyek, senki sem fog idejönni.

Ignacio befogta a száját.

Végül megértettem.

A földön ült, anélkül, hogy megpróbálta volna kihozni a fiát.

– Veled megyek – mondta. – És beszélni fogunk róla, még akkor is, ha sír.

Miklós kezdett el először sírni.

Az apja széttárta a karját és várt.

Ezúttal a fiú kijött.

Másnap reggel Nicholas teljesen kinyitotta az ajtót.

Candelaria vizet hozott. Leonor összegyűjtötte az anyagokat. Ignacio felhúzta a redőnyöket, és a fény feltárta a szobát, ahol éppen egy munka közepén szünetelt a munka.

Találtak egy jegyzetfüzetet egy fiókban.

Isabel feljegyezte a nők nevét, a leszállított tételeket és a kifizetett összegeket.

„Olyan feladatokat adtam nekik, amiket ülve is el tudtak végezni” – magyarázta Candelaria. „Várandós nőknek, időseknek, betegségből visszatérőknek.”

Ignacio lapozott pár oldalt.

Halála után továbbra is fizetett az anyagokért, de feltételezte, hogy valaki folytatni fogja a munkát. Senki sem folytatta.

A jegyzetfüzet egy kiemelkedő kéréssel zárult egy nő számára, aki éppen most szült.

Leonor leült.

– A lányom azért jött ide, hogy segítsen az embereknek élni. Olyan hellyé alakítottuk, ahol csak sírni lehet.

Mariana az ajtó közelében maradt.

– Kezdhetnék azzal, hogy befejezik azt a megrendelést.

Miklós ránézett.

– Az asztal eltávolítása nélkül?

– Az asztal tökéletesen működik.

– És az én kis zsámolyom?

-Is.

A fiú a tetejét a cérnákkal teli kosár mellé helyezte.

Ignacio elment papírt keresni.

Amikor letelt az 5 nap, azt javasolta Marianának, hogy szervezzék meg azt a munkát.

Azt kérte, hogy Candelaria és az adminisztrátor előtt beszélhessen.

Fix fizetést, egyértelmű feladatokat és azt a biztonságot akarta, hogy nem veszíti el a szobáját, amikor megkezdődik a szülés. Időre is szüksége volt a felépüléshez, és egy ésszerű időkeretre a távozáshoz, ha a megállapodás valaha véget érne.

Ignacio felfigyelt.

—A szünet alatt továbbra is lesz étkezés és szállás. Már most tudunk egy összeget lefoglalni ezekre a hetekre.

– Hogy később ne jelenjen meg tartozásként a számláimon.

– Azt fogják írni, hogy nem az.

Mariana minden sort elolvasott.

Juliantól megtanulta, hogy ne bízzon az üres terekben.

2 példányt írtak alá.

Miközben eltette az övét, olyasmit érzett, amit az érmék átvételekor nem: nyugalmat.

Miklós kint várta.

– Nem megy el most?

Leült mellé.

– Úgy döntöttem, maradok. Ha bármi változik, szólok.

A fiú a térdére helyezte a tetejét.

Ez volt az első alkalom, hogy anélkül bízta rá, hogy visszakérte volna a pénzét.