„Nem akarom, hogy ez az öregember itt éljen” – mondta a férjem, miközben bevágta az ajtót, és a nagyapámat kint hagyta a bőröndjével együtt. Ő nem könyörgött, és nem is vitatkozott: csak egyetlen hívást indított. Tíz perccel később megjelent egy öltönyös vezető egy aláírt papírral, és csak annyit mondott: „Mától ki van rúgva.” De amit ezután a férjemről kiderítettek, amellett ez az elbocsátás csupán a kezdetnek tűnt.

1. RÉSZ

– Ez az ember velünk fog lakni? Mert most mondom neked, Mariana: nem én alakítottam át a házamat menedékhelyé.

Victor ezt miközben a lakás ajtaja mellett pihenő régi bőröndre nézett.

Mariana érezte, hogy lángol az arca.

– Viktor, ő a nagyapám.

Don Andrés hallgatott. Egy kis tanyáról érkezett San Juan del Río közeléből, Querétaróból, kopott esőkabátban, sétapálcával a kezében, és egy kockás táskában, amiben néhány hétre való ruhák voltak, cipelve.

– Nem érdekel, ki az – felelte Victor. – Két hálószobánk van. Camila alszik az egyikben, mi pedig a másikban. Hová tervezed tenni? A konyhába? Két hét múlva ez a hely orvosság szagát fogja árasztani, öreg.

– Halkabban szólj!

– Nem. Túl keményen dolgozom a ház fenntartásán ahhoz, hogy akárki idejöjjön és elhozza a holmiját.

Victor fogta az öregember bőröndjét, és otthagyta az épület folyosóján. Aztán elővette a táskát is. Egy pár zokni esett a földre.

Don Andrés még csak le sem hajolt, hogy felvegye őket.

Néhány másodpercig csak bámulta Victort.

Nem tűnt megalázottnak.

Úgy tűnt, memorizálja.

Aztán elővett a zsebéből egy régi telefont, és tárcsázott egy számot.

– Én vagyok az – mondta nyugodtan. – Igen. Gyere értem. Tíz perc. Elküldöm a helyszínt.

Mariana utána akart menni, összeszedni a holmiját és bocsánatot kérni, de Victor becsukta az ajtót, csak résnyire hagyva az ajtót.

– Aki akar, jöjjön – lihegte. – Biztosan valamelyik falubeli barátja.

Hét perccel később Mariana kinézett a konyhaablakon, és két fekete terepjárót látott behajtani a parkolóba.

Egy öltönyös férfi szállt ki az elsőből, aktatáskával a kezében. A másodikból ketten jöttek ki.

– Victor… Azt hiszem, idejönnek.

– Akkor hadd jöjjenek.

Megszólalt a csengő.

Amikor Victor kinyitotta az ajtót, az aktatáskás férfi egyenesen Don Andres felé indult.

– Andrés Ramírez úr, kérem, bocsássa meg a késést.

Viktor összevonta a szemöldökét.

– Ki maga?

A férfi elővett egy papírlapot.

– Ön Victor Salazar?

-Igen.

– Akkor ez neked szól.

Victor elvette a dokumentumot, és elolvasta az első néhány sort.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mi a fene ez?

—Értesítés a Grupo Altavista-nál betöltött állásából való azonnali távozásról.

Viktor idegesen felnevetett.

–Én vagyok az Altavista értékesítési vezetője. Nem rúghatnak ki.

Aztán Don Andrés lassan felkelt.

– Nem ő tette – mondta a nő. – Én igen.

Viktor ránézett.

-Te?

– Én vagyok annak a cégnek az alapítója és többségi részvényese, ahol három éve dolgozol.

Mariana érezte, hogy a lábai nem reagálnak.

Egész életében azt hitte, hogy a nagyapja egy nyugdíjas, aki fügekaktuszokat termesztett, csirkéket tenyésztett, és a takarmány árára panaszkodott.

Viktor elsápadt.

– Ennek viccnek kell lennie.

– Bárcsak így lenne – felelte Don Andrés. – Mert néhány perccel ezelőtt felfedeztem valami sokkal rosszabbat, mint ami abban a dokumentumban szerepel.

Az aktatáskás férfi elővett egy másik mappát.

– Az ellenőrzés szabálytalan műveleteket talált az Ön engedélyével, Mr. Salazar.

Marianna a férjére nézett.

Viktor abbahagyta a kiabálást.

És aznap este először félt.

Don Andrés felvette régi bőröndjét, és mielőtt belépett volna a lakásba, ránézett az unokájára.

– Mariana, beszélnünk kell a férjedről.

Még nem tudta, hogy Victor kirúgása csak a kezdet.

Mintha valaki évek óta csapdát állított volna a családja köré.

És amikor végre kiderült, hogy ki áll az egész mögött, egyikük sem hitte el, hogy milyen messzire jutottak.

2. RÉSZ

Három hónappal korábban Ernesto Cárdenas, a Grupo Altavista pénzügyi igazgatója aggasztó jelentéseket hozott Don Andrésnek.

Egy Querétaro-i fejlesztésben eladott több lakás esetében a vevők által fizetett ár nem egyezett meg az építőipari cég által rögzített árral.

A pénz egy része a Horizon Consulting nevű cégnél kötött ki.

Minden tevékenység értékesítésen keresztül történt.

Az értékesítési vezető pedig Victor volt.

Don Andrés nem akarta bizonyítékok nélkül vádolni.

Továbbá volt valami, amit szinte senki sem tudott: Mariana a nagyapja örökségéről sem igazán tudott.

Lánya – Mariana édesanyja – halála után Don Andrés még jobban védelmezővé vált személyazonossága tekintetében. Az Altavista közigazgatását Rodrigo Salgadóra, az elmúlt tizenöt évben vezérigazgatóra bízta, miközben ő maga távol maradt a nyilvánosságtól.

Ezért döntött úgy, hogy meglátogatja Marianát, ürügyként felhasználva a vidéki ház tetején elvégzett javításokat.

Meg akartam ismerni Victort anélkül, hogy tudná, ki áll előtte.

Soha nem gondolta volna, hogy a veje kidobja a folyosóra, mielőtt még leülhetne vacsorázni.

Ugyanazon az éjszakán, már bent a lakásban, Ernesto több dokumentumot terített ki az asztalra.

– Három gyanús tranzakciónk van.

Mariana, aki foglalkozását tekintve könyvelő, elkezdte átnézni őket.

Aztán kitűzött egy időpontot.

„Valami gyanús itt. Ez az aláírás állítólag Victoré, de május 15-én Cancunban voltunk. Az egész család.”

Viktor felemelte a fejét.

– Pontosan! Én ezt nem írtam alá.

Egy pillanatra Marianna megkönnyebbülést érzett.

Talán az egész egy csapda volt.

De volt még két másik szerződés is.

Az egyiken az aláírás valóban hitelesnek tűnt.

– Nem emlékszem, hogy aláírtam volna – vallotta be Victor –, de azon a napon dolgoztam.

A nyomozás folytatódott.

Napokkal később egy szakértői jelentés megerősítette, hogy az első aláírást hamisították.