1. RÉSZ

„Tényleg azt mondtad neki, hogy kalciumtabletták, és négyet is bevett?” – kérdezte Rodrigo teljesen sápadtan.

Alejandro Cárdenas abbahagyta a mosolygást.

Addig a pillanatig hátradőlt az irodai székében, meg volt győződve arról, hogy az egész csak túlzás. Három éven át vitaminkapszulákat adott feleségének, Mariana Salazarnak. Valójában azonban hormonális kezelésről volt szó a terhesség megelőzésére.

– Mariana soha nem kérdezősködik – felelte –. Ha azt mondom neki, hogy kalcium, elhiszi.

Rodrigo nyelt egyet.

„A fehér üveg, amit ma reggel elvitt, nem a szokásos volt. Egy kísérleti minta volt, amit Valeria hozott a laborba. Négy kapszula együttesen súlyos mérgezést okozhat.”

Alejandro berohant a Puerta de Hierro-i családi ház hálószobájába. Az ágy be volt vetve, a szekrény majdnem üres. Az éjjeliszekrényen egy címkézetlen üveg állt, négy lyukkal a buborékcsomagoláson, és egy Mariana által írt üzenet:

„Alejandro, te nyertél.”

Remegni kezdett a keze.

A kamerák azt mutatták, hogy Mariana három órával korábban távozott egy vászontáskával, egy régi kabáttal és semmi mással. Nem rendelt Ubert. Nem használta a kártyáit. Nem ment el a repülőtérre vagy a buszpályaudvarra. A telefonja ki volt kapcsolva.

Guadalajara, Zapopan és Tlaquepaque kórházait kutatták át. Semmi.

Hajnali háromkor üzenet érkezett egy ismeretlen számról:

„Ne aggódj Mariana temetésének megszervezése miatt.”

Alejandro most először érzett valódi félelmet.

Másnap reggel Valeria Montemayor két bőrönddel jelent meg, meggyőződéssel, hogy végre átveszi Mariana helyét.

Alejandro úgy nézett rá, mintha még soha nem látta volna.

– Az üveg, amit a laborba küldtél… miért nem volt rajta címke?

Valeria mosolya megkeményedett.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Az asszisztense azt mondta, hogy kérte a csomagolás cseréjét.

Valeria letérdelt elé, és megfogta a kezét.

– Még ha valami szörnyűség is történt, akkor is nálad vagyok.

Alejandro visszahúzta a kezét.

-Magamat.

Három nappal később a rendőrség megtalálta Mariana utolsó nyomát egy régi szakadék közelében, amelyen keresztül egy esőzések által felduzzadt csatorna folyt. A mentők kilométereken át kutatták át a folyómedert, de a holttestet nem találták meg.

De aztán valami más is elkezdett összeomlani.

Számos pueblai és oaxacai gyógynövénytermelő hirtelen felmondta a Laboratorios Cárdenasszal kötött szerződéseit. A szállítások leálltak. Egy egész termékcsalád megbénult. Egy hét alatt a veszteség meghaladta a százmillió pesót.

– Azt mondják, csak Marianával dolgoztak együtt – magyarázta Rodrigo.

Alejandro hitetlenkedve felnevetett.

– Mariana háziasszony volt.

Rodrigo kinyitott egy mappát.

– Két évvel ezelőtt rábíztad az ellátási láncot, mert senki sem akart a közösségekbe utazni. Ő oldotta meg az összes konfliktust, és személyesen írta alá a megállapodásokat.

Alejandro elolvasta a szerződést. Kifogástalan volt. Jobb, mint sok dokumentum, amit a saját jogi osztálya készített.

Aztán kinyílt a tárgyaló ajtaja.

Egy ősz hajú, sötét öltönyös, fa bottal rendelkező férfi lépett be. Alejandro azonnal felismerte: Don Rafael Salazar, a Grupo Salazar Biociencias alapítója, Mexikó egyik legbefolyásosabb gyógyszeripari vállalkozója.

Az öregember visszautasította a kávét.

Csak Alexanderre nézett, és azt mondta:

– A lányomért jöttem.

Alejandro összevonta a szemöldökét.

– A lányod?

Don Rafael jeges tekintettel nézett rá.

– Mariana Salazar a biológiai lányom. A lány, akit tizenkét évig kerestem.

A csend úgy ereszkedett le, mint egy tonna tégla.

És amikor Sándor rájött, hogy kit alázott meg, csapott be, és esetleg megölt három év alatt, még mindig el sem tudta képzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Don Rafael elmagyarázta, hogy Marianát hároméves korában elrabolták, és sok évvel később megtalálták. A védelme érdekében blokkolta néhány személyes adatát. Alejandro nagyapja, évtizedek óta barátja, kérte a házasságot, meggyőződve arról, hogy a Cárdenas család gondoskodni fog róla.

– Három évet adtam nekik – mondta Don Rafael. – Három évet, hogy eldöntse, akar-e veled családot alapítani. Ma magammal akartam vinni. És te azt mondod, hogy eltűnt, miután bevett egy mérgező vegyületet.

Felállt.

„Hét napod van. Élve látni akarom. Holtan vissza akarom kapni a holttestét. Ha nem jelenik meg, mindent le fogok rombolni, ami a Cárdenas nevet viseli.”

Alejandro éjjel-nappal keresett, és eközben elkezdte felfedezni a mellette lakó nőt anélkül, hogy a férfi fáradozott volna azzal, hogy megismerje.

Az édesanyja, Teresa, alig kétezer pesót adott Marianának havonta személyes kiadásokra. Ebből az összegből kevesebb mint ötszázat használt fel. A többit egy vidéki iskolába küldte a pueblai Sierra Norte-ban.

És minden este, hajnali tizenegy és négy óra között, elhagyta a házat.

Alejandro évekig azt hitte, hogy talán egy másik férfival jár.

Az igazság sokkal megalázóbb volt számára.

Mariana egy kis, hagyományos orvosi és gyógynövényes klinikán fogadta a betegeket Guadalajara belvárosában. Diszkréten tette ezt, szinte mindig ingyenes kezelést kínálva az időseknek vagy a rászoruló családoknak.

A klinikaigazgató megvetéssel üdvözölte.

– Maga a férj? Milyen kíváncsi. Mariana három évig dolgozott itt, és a férje soha nem jött el keresni.

Elmondta neki, hogy gyógyszerészeti doktorátusa van, és az ország egyik legelismertebb kutatójával dolgozott együtt.

„Amikor hajnali négykor végeztem, hazamentem, hogy reggelit készítsek nekik” – tette hozzá. „A családja sosem tudta, hogy ki mosogat.”

Alejandro most először érzett szégyent.

Aztán egy másik darab is megjelent.

Sofia Reyes, egy országos központ kutatója kérte, hogy láthassa, és okleveleket, publikációkat és díjakat tett az asztalra.