– Mariana volt a mentorom. Huszonhét tudományos cikke és országos díja van. Soha nem tettetette magát tudatlannak. Ti mindannyian úgy döntöttetek, hogy az.

Alejandro az üvegre gondolt.

Elmagyarázta, mi történt.

Sofia elsápadt, de aztán azonnal összevonta a szemöldökét.

– Mariana képes felismerni a vegyületeket szag, állag és íz alapján. Ha azok a kapszulák tényleg olyan veszélyesek voltak, mint ahogy mondod, akkor már azelőtt tudta, hogy lenyelte volna őket.

Alejandro lélegzete elállt.

– Mit mondasz?

– Hogy talán soha nem vitte el őket.

Úgy tért vissza a házba, mint egy őrült. Átkutatta azt a szobát, ahol Mariana hónapok óta aludt, egy alig négy négyzetméteres régi tárolót a konyha mellett. Könyveket, dobozokat, egy elszáradt virágcserepet pakolgatott.

Alatta egy lezárt zacskót talált.

Több száz kapszula volt benne.

Ugyanazokat, amiket három éve „vitaminként” adott neki.

Mariana már régen rájött a hazugságra, és úgy tett, mintha elvesztené őket.

Egy másik kamera azt mutatta, ahogy Mariana távozik a kísérleti tégelyből, és diszkréten négy kapszulát dob ​​a lefolyóba.

Nem vette be a mérget.

Tervbe vette az eltűnését.

Alejandro a falnak dőlt.

A levél nem búcsúlevél volt.

Ez egy szakítás volt.

Két nappal később Don Rafael ügyvédek kíséretében tért vissza.

Alejandro hirtelen felállt.

– Megtaláltad őt?

-Igen.

-Rendben van?

–Él. Biztonságban van. És nem akar téged látni.

Egy ügyvéd egy mappát tett elé.

Válási kérelem.

Mariana aláírása az utolsó oldalon volt.

Sándor nem nyúlt a tollhoz.

– Csak egyszer szeretnék vele beszélni.

Don Rafael feléje hajolt.

– Több mint ezer éjszakán át élt veled. Hányszor akartál akkor beszélni vele?

Alejandro nem tudta, mit válaszoljon.

Mielőtt elment, Don Rafael még egy utolsó mondatot hagyott hátra:

–Holnap Mariana újra a nyilvánosság előtt áll. És amikor Mexikó megtudja, hogy ki is ő valójában, a családod meg fogja érteni mindazt, amit elveszítettek.

Az ajtó becsukódott.

Alejandro átnézte a válási papírokat, és rájött, hogy az igazság még nem derült ki teljesen.

3. RÉSZ

Másnap Mariana megjelent a Mexikói Gyógyszerészeti Innovációs Kongresszus országos közvetítésében.

Alejandro az irodájából látta meg.

Nem azokat a kopott, szürke ruhákat viselte, amiket a Cárdenas házában viselt. Egyszerű fehér kosztümöt viselt, a haját hátrafésülve, a hátát tökéletesen egyenesen tartotta. Mögötte egy képernyőn a neve jelent meg:

Dr. Mariana Salazar.

A Grupo Salazar Biociencias kutatási és fejlesztési igazgatója.

Az előadó így foglalta össze pályafutását: PhD gyógyszertudományokból, természetes termékek kutatója, és felelős egy mexikói növényi vegyületekből kifejlesztett új gyógyszerért.

A nézőtér tapsviharban tört ki.

Mariana habozás nélkül megszólalt.

—Ez a projekt három évvel ezelőtt kezdődött. Ez idő alatt Puebla, Oaxaca és Veracruz közösségeiből származó gyógynövénymintákon dolgoztam. Célunk egy hozzáférhető, stabil kezelés kidolgozása volt, amelyet olyan ellátási láncok állítanak elő, amelyek tisztességes árakat fizetnek a termelőknek.

Alejandro ürességet érzett a gyomrában.

Három év.

Ugyanannyi időt töltött a házában, mintha szolgálólány lett volna.

A riporter megkérdezte, hol végezte a nyomozás első szakaszát.

Marianna elmosolyodott.

– Meglehetősen korlátozott körülmények között. Volt egy kis asztalom egy háztartási helyiségben, a konyha mellett. Miután befejeztem a házimunkát, az éjszakát munkával töltöttem.

Alejandro lehunyta a szemét.

A szoba négy négyzetméteres volt.

Az anyja seprűk tárolására akarta használni. Ő maga mondta egyszer, hogy Mariana „útban van” a hálószobában. Vita nélkül odament.

És ebből a szobából kiindulva egy olyan nyomozást indított, amely mostanra több milliárd pesót érhet.

Az újságírók a Don Rafael Salazarhoz fűződő kapcsolatáról kérdezték.

– Igen, ő a biológiai apám.

– Miért titkolta a kilétét?

Marianna gyengéden megrázta a fejét.

– Soha nem titkoltam. Soha senki nem kérdezte meg, hogy ki vagyok.

A kifejezés vírusként terjedt.

A közösségi médiát elárasztották a „láthatatlan feleségről” szóló kommentek, akiről kiderült, hogy zseniális tudós és egy nagy gyógyszeripari csoport örökösnője.

Teresa Cárdenas kis híján leejtette a telefont.

Három éven át „éhezőnek” és „talált gyermeknek” nevezte, sőt, még a vécéket is takarításra kényszerítette. Most rájött, hogy a megalázott nő akár többszörösen is megvehetné a családi vállalkozást.

„Alejandro” – dadogta –, „ezt meg kell oldanunk. Vissza kell hoznunk. Bocsánatot kell kérnünk tőle. Bármit megtehetünk.”

Alejandro mély fáradtsággal nézett rá.

– Amikor azt hittük, hogy meghalt, azt mondtad, hogy így jobb, mert így nem kell felosztani a vagyont.

Terézia lesütötte a tekintetét.

Most először nem érkezett válasz.

Valeria viszont úgy döntött, hogy támad.

Két nappal később névtelen fiókok jelentek meg, amelyeken Mariana a kora reggeli órákban belép a klinikára készült fotókat tettek közzé. Egy megvágott hangfelvétel arra utalt, hogy titkos találkozókat titkolt.

A címsor kegyetlen volt:

„A példaértékű tudós, aki a házassága alatt minden este kiszökött.”

Néhány órára megváltozott a közvélemény.

Valéria azt hitte, győzött.

Mariana még csak egy találkozót sem mondott le.

„A Jogi Szolgálatnak közzé kell tennie a teljes feljegyzést” – rendelkezett. „A szakmai engedélyt, a jegyzőkönyveket, a betegek által engedélyezett fájlokat és a vágatlan hanganyagot. Ezután tegyenek feljelentést rágalmazás és személyes adatokkal való visszaélés miatt.”

Ugyanazon a délutánon a Grupo Salazar nyilvánosságra hozta három évnyi konzultációs feljegyzést. Este tizenegytől hajnali négyig Mariana fogadta a betegeket, értékelte a kezeléseket és összeállította a gyógyszereket. Emellett tucatnyi ingyenes ellátásban részesült ember ajánlásait is közzétették.