1. RÉSZ
–Így van a házad, ahol a fiam lakik? Most azonnal hozz egy vödröt és egy felmosót, mert addig nem megyek el, amíg ki nem takarítasz előttem!
Lucia mozdulatlanul állt, a kávéscsésze félúton az asztal és az ajka között.
Alig volt nyolc óra szombat reggel, az első szabadnapja, miután közel két hétig kimerítő műszakban dolgozott felügyelő ápolóként egy guadalajarai kórház gyermekintenzív osztályán. Férje, Daniel, hajnal előtt elindult az autójavító műhelybe, ahol dolgozott.
Lucía csak egyetlen módon képzelte el azt a szombatot: pizsama, kanapé, kávé és teljes csend.
De Teresának, az anyósának, más tervei voltak.
A kulcs másolatával lépett be, amelyet Daniel – Lucia véleményével ellentétben – „csak vészhelyzet esetére” adott neki.
És úgy tűnik, egy könyvespolcon lévő porréteg országos vészhelyzetet jelentett.
Teresa még a cipőjét sem vette le. Átment a szobán, magához húzott egy széket, és felmászott a bútorok legmagasabb pontjára, hogy ellenőrizze őket.
Végighúzta rajta az ujját.
Úgy vette fel, mintha bizonyítékot talált volna egy bűntény helyszínén.
– Nézd csak! Nézd csak! Szegény fiam egész nap dolgozik, hogy aztán újra mocsokban éljen.
Lucia a szürke ujjra nézett.
Aztán az anyósára nézett.
A folyosón Bruno, a hatalmas fekete-fehér macskája, óvatosan bebújt egy pad alá.
– Meg kell tanulnod, hogyan kell házat vezetni – folytatta Teresa. – Egy felelősségteljes nő nem hagyja, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Gyerünk, hozd a vödröt!
Lucia lassan lélegzett.
Látta már, ahogy szülők rogynak össze egy kórházi ágy mellett. Egész éjszakákat dolgozott ülés nélkül. Döntéseket hozott, miközben a gyerekek lélegeztetőgépre voltak kötve.
Nem fogta elveszíteni az irányítást egy kis por és egy nő felett, akinek minden szobát uralnia kellett, ahová belépett.
Aztán elmosolyodott.
– Igaza van, Teresa asszony.
Az anyós pislogott.
Nem erre számítottam.
-Hogy?
– Teljesen igazad van. Jó, hogy eljöttél, hogy megmutasd, mennyire komoly a helyzet.
Mielőtt Teresa válaszolhatott volna, Lucia bement a fürdőszobába.
Egy perccel később visszatért egy kék vödör meleg vízzel, egy üveg tisztítószerrel, két új szivaccsal és egy teleszkópos felmosóval a kezében.
És átadta őket.
– Mivel annyira törődik fia házának tisztaságával, inkább nem korlátoznám őt.
Teresa ösztönösen fogta a vödröt.
-Mit csinálsz?
– Szabadságot adunk neki a munkához.
Lucia a hálószoba felé indult.
Elővett egy farmert, egy blúzt, egy pulóvert, a táskáját és egy váltás ruhát. Betette őket egy kis táskába.
Amikor visszatért, Teresa még mindig pontosan ugyanott volt.
– Hová gondolod, hogy mész?
— Ideje pihenni.
– Lucía!
„Ma van az egyetlen szabadnapom, Teresa asszony. Bejelentés nélkül jött, egy olyan kulccsal lépett be, ami nem az övé, és úgy döntött, hogy ki kell takarítani a házamat. Nem akarok vitatkozni. Ha takarítani akar, csak tegye.”
Teresa felháborodottan kinyitotta a száját.
Lucia felvette a kabátját.
—Egyébként az erkélyablakokon is vannak esőfoltok.
– Arcátlan vagy!
Lúcia nyitott ajtót.
– És egy felmosót tartasz a kezedben egy olyan házban, ahol senki sem hívott meg takarítani. Legyen szép napod!
Elment.
Hegy.
És otthagyta anyósát, egyik kezében egy vödörrel, a másikban a sebzett büszkeségével.
Miután kiért, leintett egy taxit, és elvitt egy város szélén lévő gyógyfürdőbe, ahová már hónapok óta szeretett volna ellátogatni.
A járműből ezt írta Dánielnek:
„Anyukád eljött megnézni a házat. Nagyon aggódott a tisztaság miatt, ezért mindent előkészítettem neki. Megyek pihenni. Azt akarom, hogy még ma visszaszerezd a kulcsokat.”
A válasz azonnal jött.
„Elmentél? Anya egyedül maradt?”
Lúcia elmosolyodott.
„Nincs egyedül. A csapdázóval van.”
Némára állította a telefont.
Miközben elsétált egy masszázs és egy jakuzzi felé, Teresa mozdulatlanul maradt a szobában.
Elmehetett volna.
Bármelyik értelmes ember megtette volna.
De Teresa számára ez már nem látogatás volt.
Háború volt.
„Azt hiszed, megalázva fogok távozni?” – mormolta.
Letette a táskáját, feltűrte az ingujját, és felkapta a felmosót.
Ha Lucía játszani akarna, Teresa megmutatná, ki is tud igazán házat vezetni.
Amire egyikük sem számított, az az volt, hogy mielőtt véget ér a nap, Dánielnek választania kell, melyik oldalra áll.
És egy egyszerű zacskó chips örökre lerombolná azt a tekintélyt, amelyről Teresa azt hitte, hogy rendelkezik az adott részlegen belül.
2. RÉSZ
Teresa a könyvárussal kezdte.
Visszamászott a székre, és olyan dühvel tisztította meg a tetejét, hogy a rongy néhány perc alatt megfeketedett.
– Majd meglátjuk, nevet-e most – mormolta.
Aztán arrébb tette a székeket, megrázta a párnákat, kiporszívózott a kanapé alatt, és talált egy csokoládépapírt.
Ez még jobban felháborította.
Minden apró folt megerősítette az elméletét: Lucia nem volt elég jó a fiának.
Két órával később Teresa higiéniai okokból már nem takarított.
Bosszúból takarított.
Egy régi kefével súrolta a konyhacsempét. Lemosta a szekrényajtókat. Kifényesítette a mosogató csaptelepeit. Térden állva tisztogatta meg a szegélyléceket.
A lakásban frissen fertőtlenített klinika szaga terjengett.
Vörösre változott a keze.
A manikűrje kezdett lejönni.
Fájni kezdett a dereka.
De Teresa elképzelte a tökéletes pillanatot.
Dániel megérkezne.
Látná az anyját kimerülten.
Nézegetném a csillogó házat.
Aztán Lucia visszatért, és azt mondta:
„Hogy hagyhattad ezt az egészet anyámra?”
Már a puszta gondolat is energiával töltötte el, amikor erre a jelenetre gondolt.
