– Mit értett meg?

– Hiba volt neked kulcsot adni.

Terézia hátrébb lépett.

– Szóval most kiderült, hogy a saját anyád idegen?

– Nem. Te az anyám vagy. De ez nem a te házad.

Ezeknek a szavaknak nagyobb hatásuk volt, mint egy kiáltásnak.

Teresa kinyitotta a száját, de Daniel folytatta.

„Ha felhívtál volna és megkérdezted volna, hogy átjöhetsz-e, Lucía biztosan beengedett volna. Ha port láttál volna és nem törődtél volna vele, semmi sem történt volna. De bejöttél a kulcsoddal, felmentél az emeletre, hogy megnézd azokat a helyeket, amiket nem is használunk, aztán megparancsoltad a feleségemnek, hogy takarítson előtted.”

– Mert valakinek meg kell tanítania őt.

– Nem, anya.

– Csak segíteni akarok!

– Akkor segíts, amikor kérjük a segítségedet.

Terézia összeszorította az ajkait.

– Nézd a kezeimet!

– Látom őket.

– Nézd a hátam! Alig bírok járni.

– Én is látom.

–Majdnem kilenc órát töltöttem a rendetlenségük eltakarításával!

Dániel néhány másodpercig hallgatott.

Aztán a felmosóra mutatott.

– Ki kényszerített téged?

Teresa mintha egy láthatatlan pofont kapott volna.

-Bocsánat?

– Lucia bezárt ide? Megfenyegetett? Azt mondta, hogy nem mehetsz el?

– Ő provokált engem.

– Megadta, amit kértél.

Teresa válaszolni akart, de nem találta a szavakat.

Dániel kivett egy krumplit a csomagból.

–Hazajöttél, és azt mondtad, hogy a ház koszos. Azt mondtad, valakinek ki kell takarítania. Lucia adott neked egy vödröt, és elment. Egyszerűen hagyhattál volna mindent a földön, és hazamehettél volna.

– Nem hagyhattam, hogy megússza!

– Melyik a tiéd?

A csend szétterjedt.

Bruno a hűtőszekrény tetejéről teljes nyugalommal figyelte a vitát.

– Látod? – folytatta Daniel. – Ez sosem a porról szólt. Azért, mert be akartad bizonyítani, hogy te irányítasz.

Terézia elsápadt.

– Én vagyok az anyád.

– És Lucia a feleségem.

– Én neveltelek fel téged.

– És köszönöm mindazt, amit értem tettél.

– Feláldoztam az életemet.

-Tudom.

– Akkor tisztelned kellene engem.

– A tiszteletlenség nem azt jelenti, hogy bármikor bejöhetsz, és megalázhatod a feleségemet.

Terézia sírni kezdett.

Nem volt botrányos kiáltás.

A felgyülemlett düh könnyei voltak.

– Mindazok után, amiket érted tettem…

Daniel úgy érezte, régi ösztöne támad, hogy oda kell mennie, bocsánatot kell kérnie, és helyre kell hoznia a dolgokat.

Élete nagy részét pontosan ezzel töltötte.

Valahányszor Teresa sírt, Daniel beadta a derekát.

De délután mozdulatlan maradt.

– Anya, pontosan azért, mert szeretlek, azt akarom, hogy jó kapcsolatunk legyen. De ez nem mehet a házasságom rovására.

– Elválaszt téged tőlem.

-Nem.

Dániel mély lélegzetet vett.

– Ami elválaszt minket, az az, hogy valahányszor határt szabok, te árulásként értelmezed.

Terézia abbahagyta a sírást.

Ez a mondat arra kényszerítette, hogy ránézzen.

Daniel felvette a krumpliszsákot.

–Amikor Lucia belépett az életembe, kritizáltad a főztjét.

– Mert odaégette a rizst.

-Egyszer.

– Soha nem tanult meg úgy levest főzni, mint te.

– Nem kell neki úgy főznie, mint neked.

– Én csak…

– Aztán kritizáltad az öltözködését.

– Néhány blúz…

– Akkor azt mondtad, hogy túl sokat dolgoztam.

– Mert egy feleség…

– Miután nagyon keveset dolgozott a ház körül.

Terézia elfordította az arcát.

– Amikor úgy döntöttünk, hogy nem vállalunk azonnal gyerekeket, minden héten megkérdezted tőle, hogy van-e valami probléma.

– Unokákat szeretnék.

– És mi akarjuk eldönteni, hogy mikor érkeznek.

Dániel hosszan kifújta a levegőt.

– A legrosszabb az egészben az, hogy sosem állítottalak meg.

Terézia ismét ránézett.

„És ez az én hibám” – folytatta. „Folyton azt mondogattam, hogy »Csak ne törődj vele, az anyukám már csak ilyen.« Azt hittem, a béke megőrzése azt jelenti, hogy nem kell konfrontálódnom vele. De valójában azt kértem Lucíától, hogy tűrd el azt, amit féltem helyrehozni.”

A konyhában csak a hűtőszekrény zümmögése hallatszott.

Teresa széket keresett.

Nehezen ült le.

A hátfájás visszatért.

Daniel észrevette a gesztusát.

– Ha nagyon fáj, akkor beviszlek a sürgősségre.

Felemelte a kezét.

– Nincs szükségem semmire tőled.

-Rendben van.

Ez a válasz megdöbbentette.

Azt vártam, hogy ragaszkodni fog hozzá.

– De szükségem van a kulcsra – tette hozzá Daniel.

Terézia felnézett.

– Tényleg kirúgsz?

– Senki sem rúg ki. Meglátogathatsz minket. Vacsorázhatsz velünk. Eljöhetsz a születésnapokra. Felhívhatsz, ha szükséged van valamire. De előbb kopogj be az ajtón.

– Mi van, ha vészhelyzet adódik?

– Vannak szomszédaink, barátaink és egy biztonságos tartalékunk. Nem kell betörnöd, amikor nem vagyunk itt.

Teresa összeszorította az állkapcsát.

Még mindig volt kiút.

Folytathatnám a vitát.

Felhívhatná a húgát, és elmondhatná neki, hogy a menye elrabolta a fiát.

Azt a délutánt évekig tartó családi tragédiává változtathatta.

De kimerült volt.

Sajgott a teste.

Égett a keze.

Az egész napját annak szentelte, hogy olyan győzelmet arasson, amilyet senki sem kért tőle.

És az eredmény pont az ellenkezője lett.

Lassan felkelt.

Odalépett a folyosón álló bútordarabhoz.

Elővett egy nagy kulcstartót a táskájából.

Néhány másodpercig babrált a fémgyűrűvel.

Végül egy kis kék szalaggal elválasztott egy kulcsot.

Ott hagyta a bútorokon.

A fémes hang apró volt.

De Dániel számára ez egy korszak végét jelentette.

Terézia felvette a kabátját.