1. RÉSZ

–Ma eltörted a lábad? Kizárt, Teresa! Holnap el kellett volna mennünk anyámhoz. Ki fog most segíteni neki?

Ez volt az első dolog, amit Mauricio mondott a feleségének, miután meglátta a járdán fekve, vérfoltos ruhában, körülötte pedig több törött üvegedény hevert.

Teresa négy éve volt feleségül, és egészen addig a júliusi péntekig még mindig talált kifogásokat az önzőségének igazolására.

Szatyrokkal a kezében hagyta el a szupermarketet, mert Beatriz, az anyósa, megkérte, hogy vegyen cukrot, kolbászt, fedőt és üvegeket, hogy befőtteket készíthessen a hétvégére a Guadalajara külvárosában lévő vidéki házában.

Egy háztömbnyire a lakásától rálépett egy banánhéjra.

Olyan súlyosan esett, hogy több üvegszilánk átszúrta a karját, és a jobb lába a teste alá hajlott. A mobiltelefonja is megsemmisült.

Egy körülbelül tizenhat éves lány volt az egyetlen, aki a segítségére sietett.

– Ne mozdulj! Már hívtam a mentőket!

Camilának hívták. A közelben lakott, és felismerte Teresát, mert gyakran látta reggelente sétálni Canelával, a kis tacskójával.

Camila kölcsönadta neki a telefonját, hogy felhívja Mauriciót.

Nem válaszolt.

Több próbálkozás után végre megjelent a képernyőn egy videohívás során.

„Hol vagy?” – kérdezte Teresa, visszafojtva fájdalmát.

– A bowlingpályán az irodai srácokkal. Adtak nekünk egy bónuszt, és mi ünnepelünk.

– Azt hiszem, eltörtem a lábam. Gyere ide, kérlek.

Mauricio felsóhajtott.

– És te magad nem tudod megoldani? Jön a mentő, ugye? Különben is, ha elmegyek, mindenkit magamra kell hagynom.

Camila felháborodottan nyitotta ki a szemét.

– Uram, a felesége megsérült.

– Oké, oké… jövök.

Majdnem negyven percig tartott.

Előtte érkezett Gabriela, a szomszédasszony, aki a mopszát sétáltatta, és kutyasétáltatásokról ismerte Teresát. Gabriela összeszedte a még használható élelmiszereket, vett egy régi telefont, hogy Teresa használhassa a SIM-kártyáját, és felajánlotta, hogy vigyáz Canelára.

Amikor Mauricio megjelent, sör és dohány szaga áradt belőle.

A feleségére nézett, és halkan felnevetett.

– Úgy nézel ki, mint egy akciófilmből való túlélő.

Terézia nem válaszolt.

A mentő percekkel később megérkezett.

Az orvos elmagyarázta, hogy valószínűleg több napot kell kórházban töltenie.

– A férjed el akar kísérni?

Mauricio habozott.

Terézia ránézett.

– Nem. Egyedül megyek.

Azon az estén megerősítettek egy elmozdulás nélküli törést, a többszörös vágások mellett.

Teresa felhívta Mauriciót, hogy ruhát, vizet és személyes tárgyakat kérjen tőle.

– Holnap korán indulok anyukámhoz – felelte. – Kérd meg a tiédet, hogy hozza el a holmijaidat.

Abban a pillanatban Teresa tisztán hallotta egy női nevetést a vonal túlsó végén.

– Van veled valaki?

– Egy sorozatot nézek. Televíziót.

Röviddel ezután letette a telefont anélkül, hogy megkérdezte volna, fájdalmai vannak-e, fél-e, vagy szüksége van-e még valamire.

Teresa ébren feküdt, és a szoba mennyezetét bámulta.

Négy éven át főzött, intézte a fizetéseket, ajándékokat vett Mauricio családjának, segített az anyósának és megoldott minden háztartási problémát.

Most először kérdezett meg magától valamit, amit soha nem akart:

Vajon Mauricio szerette őt… vagy csak a kényelme érdekében állt neki?

Még mindig nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Teresa hétfőn kérte a kibocsátását.

Felhívta Mauriciót, hogy megkérje, vegyen mankókat, és jöjjön érte.

– Dolgozom – felelte. – Nem fogom kockáztatni a karrieremet, mert te a rokkantat akarod játszani. Tanuld meg megoldani a saját problémáidat.

Végül egy nővér vette neki a mankókat.

Egy taxisofőr felsegítette a lányt a lakásába.

Ismét idegenek gondoskodtak róla.

Camila tovább sétáltatta Canelát, és nem volt hajlandó pénzt elfogadni, amíg Teresa gyakorlatilag rá nem kényszerítette.

Mauricio visszatért aznap este, látta a gipszet, a sebeket és a mankókat.

– Azt hittem, jobban elbánnak veled – viccelődött. – Hé, mi a vacsora?

Teresa a tűzhelyre mutatott.

— Csirke és rizs.

Evett, miközben a lány bezárkózott a szobába.

A következő hetek furcsák voltak. Nem veszekedtek, de nem is tűntek házaspárnak. Mauricio későn ért haza, túlságosan védte a telefonját, és néhány hétvégén eltűnt üzleti út ürügyén.

Augusztus végén Emiliano, Mauricio unokaöccse betöltötte a tizennyolcat.

Az ünnepséget Beatriz vidéki házában tartották.

Mint mindig, Teresa korán érkezett, hogy segítsen.

Salátákat készített, ételeket rendezgetett, feldíszítette a teraszt, sőt, még a borítékot is cipelte, tele Mauricio által ajándékba adott pénzzel.

Néhány órával később megjelent egy bőrönddel a kezében.

Még csak meg sem csókolta Teresát.

– Nem megyek túl közel, mert valószínűleg újra leesel – mondta, és mindenki előtt nevetni kezdett.

Teresa lenyelte a megaláztatást.

Amíg meg nem érkezett a pirítós.

Mauricio felemelte a poharát.

– Emiliano, most, hogy nagykorú lettél, adok neked egy tanácsot: élvezd a szabadságodat, és ne házasodj meg túl korán.

Mindenki nevetett.

Aztán Mauricio a feleségére nézett.

–És mivel az egész család itt van… Teresa, válást fogok kérni tőled. Tovább kell lépnem. Olyan vagy, mint egy súly a lábamhoz kötözve.

A csend teljes volt.

Teresa letette a poharat az asztalra.

És tapsolni kezdett.

Lassan.

Álló.

– Bravó, Mauricio. Tényleg felülmúltad magad.

Zavarban volt.

– Nem érted? Elhagylak.

– Tökéletesen értettem.

Beatriz közbeszólt:

– Teresa, ne csinálj jelenetet!

Hangosan felnevetett.

–Én? A fiad épp az unokaöccse születésnapja alatt jelentette be a válásunkat.

Aztán ismét Mauricióra fordította a tekintetét.