Visszautasították a vasútállomáson… mígnem egy cowboy odasúgta neki: „Az ikreknek olyan anyára van szükségük, mint te.”
– Feleséget kértem, nem málhalovat.
Rodrigo Carranza elég hangosan ejtette ki ezeket a szavakat ahhoz, hogy az egész színpad hallja őket.
Magdalena Ríos mozdulatlanul állt a ládája mellett. Napokig utazott, hogy feleségül menjen hozzá. Most, a vonatfüst és az idegenek nevetése közepette megértette, hogy a levelekből ismert férfi soha nem létezett.
1894 októbere volt. A szél port kavart az észak-chihuahua-i állomás felett.
Magdalena 28 éves volt, széles vállú, erős karú és dús alakja, akit elegánsan öltözködni tanult meg. Varrónő volt. Útiruháján az öltések aprók voltak, tökéletesek; éjszaka készítette, miután más nők megrendeléseit teljesítette.
Hat hónapig levelezett Rodrigóval, egy szerszámkereskedővel, aki feleséget keresett.
Egyértelműen fogalmazott a külsejét illetően.
Azt válaszolta, hogy női munkatársra van szüksége.
Most úgy tartotta a portréját, mintha egy bűncselekmény bizonyítéka lenne.
– A többi nem látszik a képen.
Magdalena égő érzést érzett a szeme mögött.
– Leírtam neki, hogy milyen.
– Azt hittem, szerénységből túloz.
Egy nő félrelökte a fiát, hogy jobban lássa. Egy hordár abbahagyta a bőröndök mozgatását.
Magdalena a zsebébe nyúlt, és megérintette az utolsó 3 pesóját.
–Megígérted, hogy találkozunk. Felmondtam.
Rodrigo hátrébb lépett.
– A jegy már így is elég sokba került. Ne várd, hogy a hibámért is fizetnem kell.
Elsétált anélkül, hogy még segített volna neki levenni a csomagtartót.
Magdalena megvárta, míg elhallgat a nevetés. Aztán lehajolt, hogy megfogja a fogantyúkat.
Egy kesztyűs kéz nyúlt a poggyászért, mielőtt ő tette volna.
– Segíthetek?
Az idegen magas volt, sötét szakállal és kopott kalappal. Csizmáján por volt, szemöldöke mellett pedig egy apró sebhely.
Magdalena kiegyenesítette a hátát.
– El tudom vinni.
– Nem kétlem. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e neki.
Ez a különbség zavarba ejtette.
A férfi az utca felé nézett, ahol Rodrigo eltűnt.
– Mateo Salazar vagyok. Van egy farmom 16 kilométerre innen.
– Nincs semmi eladnivalóm önnek, Mr. Salazar.
– És nem azért vagyok itt, hogy bármit is vegyek.
A ládát egy pad mellé helyezte.
– A gyerekeimnek szükségük van valakire, aki olyan, mint te.
Magdalena az arcába meredt, a gúnyt keresve.
Nem találta meg.
Mateo elmagyarázta, hogy két éve özvegyember. Felesége, Isabel, lázban halt meg. Ötéves ikrei voltak, Tomás és Lucía, és egy háza, amely szétesőben volt, miközben megpróbálta tartani az állatállományt.
Segítséget kérni jött. A plébános által ajánlott nők nem akartak ilyen messze lakni a falutól.
– Fel akarsz venni?
Máté habozott.
– Meg akarom kérni a kezét.
Magdalena hitetlenkedve felnevetett.
– Még a nevemet sem tudja.
– Ezért kezdhetjük a beszélgetéssel.
Engedélyt kért, hogy leülhessen mellé.
Nem a szerelemről beszélt. Házat, tiszteletet és a ranch nyereségének egy részét ajánlotta fel neki. Cserébe egy olyan társat várt el, aki hajlandó felnevelni a gyerekeit és osztozni a döntésekben.
Magdalena közbeszólás nélkül hallgatta.
– Miért pont én?
– Mert méltósággal reagált egy férfinak, aki megpróbálta elvenni tőle. Mert azt mondta, hogy otthagyta az állását, nem mintha arra számított volna, hogy abbahagyja a munkát.
Lenézett a kezeire.
– Azért is, mert úgy tűnik, képes összeszedni magát, amikor valami rosszul sül el. Én mostanában alig bírom.
Ez a vallomás nagyobb bizalmat keltett benne, mint Rodrigo összes levele.
Magdalena ennek ellenére időt kért.
Mateo kifizette a szobát a fogadóban, és elment. Másnap visszatért a plébános és Eusebio, a ranch felügyelője kíséretében. Siettetés nélkül válaszoltak a kérdéseire.
Magdalena megtette a magáét: adósságok, föld, lakhatás, a gyerekekkel való bánásmód.
Mielőtt elfogadta volna, egy dolgot világossá tett.
– Nem fogok egyik megaláztatásból a másikba kerülni csak azért, hogy legyen hol aludnom.
– Én sem akarok olyan feleséget, akinek hallgatnia kell, hogy legyen fedél a feje felett.
Elkészítették a papírmunkát az anyakönyvvezetővel. Amikor Magdalena aláírta, remegett a keze.
Mateo megvárta, míg befejezi.
Aztán beszálltak a lovaik által húzott szekérbe.
Egy útbaesés közben Magdalena bocsánatot kért, amiért csípőjével megütötte.
Megigazította a gyeplőt.
– Szűk az ülés. Nem kell mentegetőznöd.
Amióta leszállt a vonatról, most először tudott szégyenérzet nélkül lélegezni.
Los Pinos száraz dombok és sötét fák között bukkant fel. Egy öntözőárok szállította a vizet a legelőkre. Törött kerítések, a ruhaszárítókötélen hagyott ruhák és bedeszkázott ablakok voltak láthatók.
Az ikrek kijöttek, amikor meghallották az autó zaját.
Mögöttük egy kifogástalan ruhás, szigorú arckifejezésű nő jelent meg.
Beatrice volt az, Isabel húga.
Amikor meglátta Magdalénát, tekintetét a derekára szegezte.
– Ez a megoldásod, Mateo?
Kiszállt a kocsiból.
– A feleségem neve Magdaléna.
Beatriz felkiáltott.
– Férjhez mentél anélkül, hogy szóltál volna nekem?
– Nem kellett nekem engedély.
– Azoknak a gyerekeknek oktatásra van szükségük, nem egy újabb cselédlányra.
Lucia a bátyja mögé bújt.
Magdalena már látta, mielőtt válaszolt volna.
– Megbeszélhetjük anélkül, hogy megijesztenénk őket.
Beatriz felé fordult.
– Ma érkeztél. Nem tudod, mire van szüksége ennek a családnak.
– Akkor ne azzal kezdd, hogy azt tanítod, hogy itt megengedettek a sértések.
Máté mellette állt.
Beatriz hetek óta fenyegetőzött, hogy kéri a gyerekek felügyeleti jogát. Rámutatott az apa házhanyagságára és távolléteire, bár soha nem egyezett bele, hogy néhány napnál tovább maradjon.
