Mielőtt elment, megígérte, hogy elmegy a bíróhoz.
Magdalena megvárta, míg az autója kihajt az udvarról. Aztán leült a lépcsőre, némi távolságra az ikrektől.
–Tudok piloncillo malacokat sütni. De előbb meg kellene találnom a konyhát.
Tamás az apjára nézett.
Lucía viszont odalépett Magdalena ruhájához, és megérintette az ujját.
– Babákat is tudsz varrni?
– Tudom, hogyan kell próbálkozni.
– A babám elvesztette az egyik karját.
– Akkor előbb kell gondoskodnunk róla, mint a malacokról.
A lány a játékáért rohant.
Azon az éjszakán Magdalena együtt fekve találta őket, pedig külön ágyban voltak. Nem kényszerítette őket az átöltözésre. Leült a közelükbe, és addig javítgatta a babát, amíg el nem aludtak.
A ház nem változott át hirtelen.
Magdalena rájött, hogy nem tud rendet rakni, főzni, varrni és a gyerekekre vigyázni, miközben Mateo úgy dolgozik, mintha egyedül lenne.
Az első hét végén megvárta, míg felébred.
– Felajánlotta, hogy legyek a partnere.
-Az.
–Akkor holnap megjavítod az ablakot. Eusebio segít nekem a tűzifával. A gyerekek pedig összepakolják a holmijukat.
Mateo észrevette a felesége szeme alatti sötét karikákat.
—Igazad van.
Kifogások nélkül mondta.
Ez arra késztette Magdalénát, hogy hinni kezdjen az általuk aláírt megállapodásban.
A feladatokat felosztották. Megérkeztek a maradékokból készült új takarók, a megfelelő időben a forró leves, és voltak reggelek, amikor az ikrek Eusebióval kimentek tojást gyűjteni.
Magdalena Isabel portréját ott őrizte, ahol találta.
Amikor Tomás megkérdezte, hogy abbahagyja-e az anyjáról való beszélgetést, a lány letérdelt elé.
– Elmondhatsz mindent, amire emlékszel.
A fiú leírt egy dalt. Nem emlékezett minden szóra.
Azon az estén Mateo az ágyuk mellett énekelte őket.
Magdalena az ajtóból hallgatózott, kezében tartva a megjavított babát.
Lucia volt az, aki először kereste az ölét egy viharban.
– Itt nincs olyan hangos – mormolta, és hozzápréselte magát a lányhoz.
Magdalena az arcát a hajába temette.
Évekig rejtegette testét mások tekintete elől. Most egy kislány vigaszt talált benne.
Mateo egyre több időt töltött a konyhában.
Először a gyerekekről kérdezősködött. Aztán a varrásról. Végül csak leült a közelbe.
Magdalena mesélt neki a műhelyről, ahol dolgozott, a ruhákról, amiket más nőknek tudott varrni, de magának soha nem mert.
– Milyen ruhát szeretnél? – kérdezte.
– Egy bordó színű. Bevonatos gombokkal.
– Miért nem teszi meg?
Szomorúan elmosolyodott.
– Mert mindig van valaki, aki hajlandó megmondani, hogy áll rajtam.
Mateo végigsimított az ujjaival az asztalon.
– Szeretném látni őt vele.
Magdalena aznap éjjel ezeken a szavakon gondolkodott.
Beatriz azonban nem adta fel a terveit.
A Los Pinos öntözőárok egy olyan földterületen haladt keresztül, amelyet egy szomszédos földbirtokos szeretett volna bérbe adni. Beatriz felajánlotta, hogy kedvező megállapodást köt, ha befolyást szerez az Isabel által a gyermekeire hagyott ingatlan kezelésére.
A felügyeleti kérelem elbírálása nem a várt módon haladt.
A bíró bizonyítékot kért az állítólagos elhanyagolásra. A plébános egy jól karbantartott házról és a gyerekekről beszélt, akik már nem remegve érkeznek a látogatásaira.
Beatriz Rodrigo Carranzát kereste.
A boltos felfedezte, hogy Magdalena férjnél van, és varrásrendeléseket kezd kapni a faluból. Néhány vásárló abbahagyta az üdvözlését, miután megtudta, mi történt az állomáson.
Beatriz tudta, hogyan alakítsa át neheztelését egy lánykérőre.
A ranch eladósodott. Egy jelentős veszteség arra kényszerítené Mateót, hogy eladja a szarvasmarháit, sőt talán még az öntözőcsatornáról is tárgyaljon. Ez új alapot adna neki, hogy igényt tartson a gyerekekre.
Rodrigo túl sokáig hallgatott.
Csütörtök este Mateo Eusebióval kiment az északi legelőre, hogy gondoskodjon egy beteg borjúról.
Magdalena lefektette az ikreket, és ott maradt, hogy megfoltozzon egy kabátot.
Az első zaj egy ló nyerítése volt.
Aztán jött a szag.
Az ablakból látta, hogy lángok kúsznak fel az istálló egyik oldalára, ahol a téli takarmányt tárolták.
Egy pillanatig mozdulni sem tudott.
Aztán felrohant az emeletre.
Felébresztette a gyerekeket, betakarta őket a takaróikba, és elvitte őket a ház mögötti kőből készült éléskamrába, messze a pajtától. Ott hagyott nekik egy lámpát és résnyire nyitva az ajtót.
– Maradjatok együtt. Hozzak segítséget.
Lucia a ruhaujját szorongatta.
– Visszajössz?
Magdalena elfojtotta az arcát.
– Én itt kint leszek.
Fogta a puskát, amit Mateo a szekrény tetején tartott, és kiment a folyosóra.
Aztán meglátta.
Rodrigo a karám kapujánál állt egy feszítővassal a kezében. Lábánál egy tartály kerozin hevert.
Megpróbálta kiszabadítani a lovakat, amelyek a tűztől rémülten hátráltak.
Magdalena egy oszlop mögé húzódott.
– Maradj távol attól az ajtótól!
Rodrigo megfordult.
A lángok fénye felfedte az arcát.
– Maradj ki belőle.
Magdaléna érezte, hogy remegnek a térdei.
– Gyerekek vannak ebben a házban.
– Ennek nem így kellett volna történnie.
A derekára tette a kezét.
Magdalena felemelte a fegyvert, de az oszlop mögött maradt.
– Tedd úgy a kezeidet, hogy lássam őket.
Rodrigo előrántott egy revolvert.
Elállt a lélegzete.
Minden az emberi kézen, a kamráig vezető távolságon és Lucia emlékén múlott, amikor megkérdezte, hogy visszatér-e.
Aztán paták dobogását hallotta.
Mateo látta a villámot a dombról. Fekete lován odaért, és felismerve Rodrigo fegyverét, leszállt a szekér mögé.
—Carranza!
A kereskedő a hang felé fordult.
