A cowboy megesküdött, hogy soha többé nem keres feleséget házasságközvetítő ügynökségen keresztül… amíg meg nem jelent könnyek között.
A menyasszony, akit Mateo Arriaga soha nem kért, sírva, fehér ruhában érkezett a ranchára, éppen akkor, amikor Mateo Arriaga fontolgatta, hogy eladja a földet, amire megesküdött, hogy megtartja.
1896-ot írtunk. A Durango-hegység felől fújó szél port kavart a karámok között, és megzörgette a laza spalettát. Mateo abban a reményben nyitott ajtót, hogy egy farmmunkással találkozik, aki híreket hoz a szarvasmarhákról. Ehelyett egy utazó nőt látott, akinek a padlón egy bőrönd hevert, és a szeme vörös volt.
„Ön Don Mateo Arriaga?” – kérdezte.
Azonnal felismerte a nevet, bár egy kis időbe telt, mire felismerte a nőt. Elena Sosa írta alá azokat a leveleket, amelyeket Eusebio Varela hónapok alatt kézbesített neki. Eusebio azt mondta, férjet keres, és hogy egy egyedülálló férfi, egy farmtulajdonos jól tenné, ha fontolóra venné a jelentkezését. Mateo többször is válaszolt. Soha nem egyezett bele az esküvőbe.
– Én vagyok az – mondta. – De ha Varela biztosított téged arról, hogy érkezésünkkor összeházasodunk, akkor hazudott neked.
Elena a mellkasához szorította a ruhát. Egyszerű, kézzel varrt volt, és az út során biztonságban érezte magát a bőröndjében.
– Sejtettem. A városban azt mondták, hogy nem vársz senkit.
Apja halála után hagyta el Guanajuatót. Elvesztette a szobát, ahol laktak, és szinte az összes pénzét az útra költötte. Eusebio, aki korábban az apjával tárgyalt, felajánlotta, hogy kézbesíti a leveleit egy durangói farmerhez. Elena úgy gondolta, hogy legalább találkozhat vele, mielőtt eldönti, hogy össze akarnak-e házasodni. Érkezéskor rájött, hogy Eusebio mindkettőjüknek másképp beszélt a megállapodásról.
– Találok munkát a városban – mondta. – Csak holnapig kell aludnom valahol. Nem akarom rákényszeríteni, hogy betartsa egy ígéretet, amit nem tett meg.
Mateo a mögötte elterülő üres útra nézett. A postakocsi csak csütörtökön tért vissza. Nyolc éve gondozta a ranchot, és soha senkit nem engedett elég sokáig maradni ahhoz, hogy megváltoztassa a szokásait. Volt menyasszonya halála óta megtanulta elviselni a csendes házat. Nem volt biztos benne, hogyan kell megosztani.
– Van egy szabad szoba – felelte. – Használhatod, amíg eldöntöd, hová mész. Holnap beszélek Varelával.
Elena anélkül lépett be, hogy bármihez is hozzáért volna. Mateo megmutatta neki a konyhát, a kutat és a szobája ajtaját. Aztán visszatért az istállóba, ahol a lova várta a délutáni etetést. Miközben a jászolt töltötte, hallotta, hogy nyílik egy ablak a házban. Halk hang volt. Egy pillanatba telt, mire eszébe jutott, hogy Elena ott van.
Másnap korán megjelent a konyhában, és megkérdezte, hogyan tudja kifizetni a szállását. Mateo fizetést ajánlott neki, hogy vezesse a könyvelést, amíg másik munkát nem talál. A ranch számlái három rosszul megőrzött füzetet töltöttek meg; lapjaik között takarmányszámlák, munkásoknak kifizetett összegek és a margókra firkált jegyzetek sorakoztak, amikor nem volt elég papír.
Elena az apjától tanulta a mesterséget. Apja mezőgazdasági szerszámokat javított, és könyvelést vezetett az írni nem tudó családok számára. Amikor apja megbetegedett, Elena nyitva tartotta a műhelyt, és beszedte a fennmaradó munkákért járó díjakat. Magával vitte a jegyzetfüzetét, amiben neveket és összegeket jegyezte fel, amelyeket még tisztáznia kellett.
Mateo megmutatta neki a ranch feljegyzéseit. Délután felfedezte az első eltérést.
„9 zsák gabonáért számoltak fel itt” – mondta, miközben egy nyugtát terített az asztalra. „A vezetőjük feljegyezte, hogy 6 érkezett.”
Mateo mindkét adatot ellenőrizte. A beszállító Eusebio Varela volt.
– Talán a többit később küldték.
Elena a következő szállítmányt kereste, majd még egyet. Hasonló eltérések jelentkeztek már hónapok óta. Mateo anélkül fizette ki a számlákat, hogy összehasonlította volna azokat a kapott összeggel: amióta csak hitelre vásárolt tőle, megbízott Eusebióban.
„Mielőtt bárkit is megvádolnék, beszélek a felettesemmel” – mondta.
Elena helyeselte az óvintézkedést. Látott már gondatlanul elszámolt számlákat; azt is tudta, hogyan kell felismerni az ismétlődő eltéréseket. Míg Mateo a szállítmányokról érdeklődött, ő dátum szerint rendszerezte a nyugtákat. A nap végére a hiányzó nyugták egy egész oldalt megtöltöttek.
A következő héten vacsora után a konyhaasztalnál dolgoztak. Elena jegyzetelt; Mateo emlékezett, hol hagyták el a rakományt, melyik kerítést javította meg az egyes munkás, és mennyibe került az állatok etetése az aszály alatt. Néha vitatkoztak, mert Mateo jobban bízott az emlékezetében, mint egy darab papíron. Elena otthagyta a ceruzát mellette, és megvárta, amíg Mateo maga ellenőrzi a számokat.
A jegyzetfüzetükön kívül is elkezdtek ismerkedni egymással. Elena megfoltozott egy függönyt, amit a szél elszakított. Mateo megmutatta neki a forráshoz vezető biztonságos utat, és mesélt neki az apja által épített legelőkről. Egyik délután a kerítés mellett találta meg, amint a falucska házai felé folyik a víz.
– Apám azt szokta mondani, hogy a forrás mindenkié, aki itt lakik – magyarázta. – A föld a tanyáé, de a szomszédok mindig is tudtak vizet venni.
Elena a Guanajuatóból hozott jegyzetfüzetének utolsó oldalain lévő nevekre gondolt. Volt egy, amit már látott a számlákon: Eusebio Varela. Az apja a környék régi térképeivel kapcsolatos munkákat jegyezte fel. Megkérte Mateót, mondja el neki, mikor kezdett érdeklődni Varela a ranch iránt.
