„Semmit sem ért abból, amit mondunk” – nevettek –, míg a herceg menyasszonya egy hangos szóval elhallgattatta őket.
„Ne aggódj, Hercegnő. Beszélhetsz előtte. Szegény egy szót sem ért.”
Beatriz olaszul ejtette ki a kifejezést, és a pohara fölött elmosolyodott.
Isabel az ölében tartotta a kezét.
Az asztal körül 24 vendég ült, egy sor gyertyatartó és annyi ékszer, hogy megvehette volna az utcát, ahol a házassága előtt lakott. Több hölgy is befogta a száját legyezőjével.
A hercegnő nem mosolygott.
Isabel valóban megértette. Jobban értett olaszul, mint bárki más a jelenlévők közül. Azt is megértette, miért ült messze a férjétől, és miért pillantgat a háziasszony folyton a széke mellett heverő kis kézitáskára.
Még nem tudta, hogy mielőtt befejezné a vacsorát, benne megtalálja a választ egy tragédiára, ami 11 éve kísérti.
1817 tavaszán kevés hír váltott ki annyi visszhangot Puebla szalonjaiban, mint Alejandro de Montemayor, San Jerónimo márkijának házassága.
34 éves volt, a családja vagyonát kezelte, és arról volt ismert, hogy csendes volt, betartotta a kötelezettségeit, és a partikról még a vége előtt távozott.
Beatriz Robles több évadon át természetesnek vette, hogy feleségül fog menni hozzá.
Édesanyja, Doña Elvira, Castañeda grófjának özvegye, táplálta ezt a bizonyosságot. Zene-, nyelv- és rajztanárokat fizetett, hogy lányából olyan nőt faragjanak, akit egyetlen előkelő család sem utasíthat vissza.
Ezután Alejandro bejelentette eljegyzését Isabel Salazarral.
Senki sem emlékezett rá, hogy táncon látta volna.
Huszonhat éves volt, vagyontalan, és Doña Amalia, egy vak özvegyasszony társaságában dolgozott, aki egy diszkrét házban lakott egy kis tér közelében.
Olvasott neki, leveleket írt neki, és elkísérte a sétáin.
– Egy szobalány – mondta Doña Elvira a hír hallatán. – Bárkit választhatott volna, és egy szobalányt választott.
Az esküvőt mindenféle hivalkodás nélkül ünnepelték.
Isabel gyöngyházszürke ruhát viselt, amit átalakíttatott. Alejandro gyengédséggel nyújtotta felé a karját, ami ellentétben állt a férfi visszafogott arckifejezésével.
Az új otthonába vezető úton összeszedte a bátorságát.
– Miért akart feleségül venni?
Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
Hónapok óta ismerték egymást. Földügyekben Doña Amaliánál járt, és beszélgetéseik lassan elmélyültek könyvek, séták és esős délutánok közepette.
Izabella tudta, hogy szereti őt.
Nem igazán értette, mit látott benne a férfi.
– Mert amikor veled vagyok, egy időre elveszíthetem a hasznosságomat – felelte Alexander –, és mert soha nem mondtál nekem semmit csak azért, hogy a kedvemre tegyel.
Mosolygott.
Gyönyörű válasz volt. De hiányos is.
Azon az estén, amikor kicsomagolta a ládáját, egy sötét faládát tett a szekrény aljára.
Bent leveleket, egy szárított virágot és egy kottát tartott apja jegyzeteivel.
Minden olaszul volt kiírva.
Izabella Firenzében született.
Apja, Rafael Salazar, pueblai zenész volt, aki egy gazdag családdal utazott Európába, és ott is maradt tanulni. Ott ismerkedett meg Lucíával, az énekesnővel, aki még a legszegényebb reggeleket is zenével töltötte meg.
A folyó közelében laktak, egy sárga házban, ahol sosem volt hiány kölcsönkönyvekből vagy diákokból, akik kopogtattak az ajtón.
Isabel előbb tanult meg olaszul, mint spanyolul. Aztán jött a francia, néhány latin felolvasás, és az anyjától főzés közben tanított dalok.
15 éves korában elvesztette ezt az életet.
Egy Firenzébe látogató nemesember felbérelte Raffaellot, hogy nevelje a lányát. Röviddel ezután eltűnt a feleségéhez tartozó gyémánt nyaklánc.
A férfi a tanárt vádolta meg.
Nem talált bizonyítékot, de valami majdnem ugyanolyan pusztító dolgot ért el: mindenkit rávett, hogy ismételje meg a gyanút.
A diákok nem jöttek tovább. Az ajtók bezárultak. Az édesanyja megbetegedett egy esős télen, és meghalt, amikor alig maradt pénz a fűtésre.
Rafael Isabellel visszatért Új-Spanyolországba.
Két évvel később, kimerülten halt meg, olyan vezetéknévvel, amely még mindig suttogásokat vált ki egyes családokban.
Soha nem mondta meg neki annak a nevét, aki megvádolta.
„Nem akarom a bosszú örökségét rád hagyni” – magyarázta. „Tartsd meg a zenét.”
Izabella a félelmét is magában tartotta.
Megtanulta, hogy keveset kell reagálnia, el kell titkolnia a tudását, és soha ne igazítsa ki azokat, akik alsóbbrendűnek tartották. Látta, milyen könnyű tönkretenni valakit, aki nem tudja megvédeni magát.
A házasság nem törölte el ezt a szokást.
Az első meghívók udvariassági csomagolásban érkeztek.
Beatriz mindegyikben szerepelt.
Megkérdezném tőle, hogy ki varrja a ruháit, tudja-e, hogyan kell használni bizonyos evőeszközöket, vagy fárasztónak találja-e a könyvekről való beszélgetést, miután oly sok évet töltött azzal, hogy felolvassa őket valaki másnak.
Izabella udvariasan válaszolt.
Egyik délután Beatriz beszélgetésbe kezdett franciául, és megvárta, míg megbotlik.
Izabella egyszerű mondatokkal válaszolt.
Riválisa arcán az elégedettség szinte szomorúnak tűnt számára.
Alejandro kezdett rájönni, mi történik. Amikor egy vendég szándékosan társnak nézte Isabelt, bemutatta a feleségét, és véget vetett a látogatásnak.
De más sértések is dicséretnek álcázva kerültek előle.
Egy különösen kellemetlen este után Isabelre bukkant a könyvtárban.
– Abbahagyhatjuk a részvételt.
Becsukta a könyvet.
– Nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy elmenekülök a mosolygó emberek elől.
Alejandro leült vele szemben.
– Akkor mondd meg, hogyan kísérjelek el.
Izabella meglepetten nézett rá.
– Ne hagyd, hogy kedvességnek nevezzék, amit tesznek.
Bólintott.
Aztán a kezében tartott kötetre nézett.
– Mindig visszatér az olasz költőkhöz.
