Izabella lenézett a teraszra.
Soha nem mondtam neki, hogy el tudja olvasni őket.
Mielőtt kérdezhetett volna, egy szolga látogatót jelentett be. Alexander felállt, és egy újabb kérdést hagyott közéjük.
Doña Elvira meghívása néhány nappal később megérkezett.
Vacsorát adott Leonor Bellandi hercegnő, egy firenzei özvegy tiszteletére, aki unokaöccsével utazott meglátogatni családját és üzleti partnereit.
Amikor Isabel elolvasta Florence nevét, fájdalom szúrta a mellkasát.
A szobalánya, Rosa, nyugtalan arckifejezéssel lépett be aznap délután. Egy unokatestvér, aki Doña Elviránál dolgozott, meghallotta a beszélgetést.
– Azt mondják, hogy vacsora után a márki megbánja a házasságát.
Izabella felnézett.
— Ki mondta ezt?
– Beatriz kisasszony. Az anyja azt válaszolta, hogy legyen óvatos, mint legutóbb.
Izabella megköszönte a figyelmeztetést, és maradt.
Amikor Alejandro visszatért, mindent elmesélt neki.
Azt javasolta, hogy utasítsák el a meghívást.
– Nem tartozunk nekik a jelenlétünkkel.
Isabel a pletykákra gondolt, amelyek nélküle is folytatódnának.
– Menni akarok. De ha történik valami, előbb hallanod kell a szavaimat, mielőtt döntesz helyettem.
-Én meg fogom tenni.
A vacsora estéjén egy sötétzöld ruhát és Alexander anyjáénak gyöngyöket választott.
Mielőtt elment, kinyitotta a faládát.
Elővette a kottát: egy dalt, amit az apja komponált, hogy az anyja énekelhesse neki, amikor kicsi volt.
Úgy vitte magával, mintha egy ismerős kezét cipelné a tömegben.
Doña Elvira lelkesen üdvözölte őket.
Egy szolgáló segített Isabelnek felvenni a köpenyét, majd megbotlott a pénztárcájában. Olyan gyorsan kért bocsánatot, hogy a lány alig látta az arcát.
Az ebédlőben Alejandro az asztal másik végén maradt.
Izabella Beatrizzel szemben ült, a hercegnő közelében.
Az idős asszony néhány másodpercig a szemébe nézett, miközben üdvözölte.
– Ismerősnek tűnik az arcod.
Izabella elmosolyodott.
– Talán akkor hasonlítunk valakire, amikor idegesek vagyunk.
A hercegnő halkan felnevetett.
Az első kurzuson Beatriz olaszul beszélt festményekről, kertekről és az elmúlt európai évszakokról. Az anyja büszkén figyelte.
Aztán Isabelhez fordult.
– Elnézést, feltételezem, nem beszél olaszul.
– Ne szakíts félbe miattam.
Beatriz csak azt hallotta, amit hallani akart.
A hozzászólások fokozatosan változtak.
Először gyöngyökre utalt. Aztán a régi munkájára.
Végül Beatriz olaszul azt mondta, hogy Sándornak biztosan olyan feleségre volt szüksége, aki hozzászokott az engedelmességhez.
Isabel érezte, hogy megmerevedik az ujja.
A hercegnő letette a kanalát.
– Nem találom kellemesnek ezt a beszélgetést.
Beatriz odahajolt hozzá.
– Ne aggódj, egy szót sem ért belőle.
Messziről Alejandro észrevette, hogy Isabel arckifejezése megváltozott. A lány a szemébe nézett, és alig rázta meg a fejét.
Még mindig hallgatni akartam.
Beatriz eleget ivott ahhoz, hogy a hercegnő figyelmét cinkossággal tévesszük össze. Lehalkította a hangját.
– Mindenesetre rövid ideig marad közöttünk. Anya zafír brossja eltűnt.
Doña Elvira megérintette a karját.
—Beatriz.
De a lánya már túlságosan is jól érezte magát.
– Amikor egy volt hölgy élettársának a kézitáskájában megtalálják, senki sem fog sokat kérdezősködni.
A hercegnő mozdulatlan maradt.
– Mit mondasz?
– Hogy egyes embereket emlékeztetni kell a helyükre.
Isabel lassan kinyitotta a táskáját az asztal alatt.
Ujjai a kottára tapintottak.
Aztán hideg fémet találtak.
Egy bross.
Beatriz majdnem nevetve tette hozzá:
– A firenzei zenetanárnál bevált. Apám mindig azt mondta, hogy senki sem védi meg azt, aki betör egy házba.
Az étkezőből beszűrődő zaj elhalt.
Firenze.
A zenetanár.
Isabel Beatrizre nézett, és a nő mögött meglátta az ismeretlen lányt, akit az apja tanított énekelni.
Doña Elvira megszorította a lánya karját.
Túl késő.
Izabella letette a villát.
Olaszul beszélt, gyermekkori hangján és olyan tisztasággal, hogy sokan felkapták a fejüket.
– Tévedsz. Minden szót értettem.
Beatriz mosolya eltűnt.
Isabel letette a táskát az asztalra, kivette a brosst, és Doña Elvira elé helyezte.
Aztán spanyolul is megismételte a szükséges dolgokat, hogy mindenki megértse.
– A lánya az előbb elmagyarázta, hol remélték megtalálni ezt az ékszert, és mit akarnak elérni.
Doña Elvira csatlakozott.
– Ez egy elviselhetetlen vád!
– Ezt hallottam én is – vágott közbe a hercegnő. – És kész vagyok megismételni bárki előtt, akit illet.
Alejandro már feléjük tartott.
Megállt Isabel mellett.
– Azt akarod, hogy elmenjünk?
Tagadta.
Túl sok időt töltöttem a válaszra várva.
– Firenze mestere – mondta, Beatrice-re nézve –. Mi is volt a neve?
Beatriz elnézett.
Izabella válaszolt helyette.
– Rafael Salazar. Az apám.
Doña Elvira elvesztette a színét.
A hercegnő lassan visszafordult Izabella felé.
– Lucia volt az édesanyád?
Isabel érezte, hogy elcsuklik a hangja.
Elővette a kottákat.
Az idős asszony remegő kézzel vette át. Felismerte a jegyzeteket, a dedikációt és a jelölésen lévő apró javítást.
– Az esküvőmön énekelt – suttogta. – Évekig barátok voltunk.
Izabella egy pillanatra elállt a lélegzete.
A hercegnő távol volt, amikor a vád felmerült, betegeskedő férjét kísérte. Visszatérve a sárga házat zárva találta.
Híreket keresett. Leveleket írt. Megtudta Lucia halálhírét, de amikor visszatért Amerikába, elvesztette Rafael nyomát.
„Aztán rájöttem valamire” – folytatta. „Egy ékszerész felismerte a nyakláncot, amikor megpróbálták eladni, hogy fedezze a szerencsejáték-tartozását. Nem a mester kezéből származott. Maga a gróf adta neki.”
Doña Elvira belemélyesztette ujjait az asztalterítőbe.
– Nincs itt semmi bizonyítékod.
A hercegnő a tekintetét fogva tartotta.
