– Nem itt. Az ékszerész vallomása és az ügylet feljegyzése Firenzében maradt. Másolatokat őriztem a papírjaim között. Elraktam őket, mert reméltem, hogy egy napon megtalálom Rafaelt.

Izabella a szája elé kapta a kezét.

A hercegnő maga elé tette a kottákat.

– Túl későn érkeztem ahhoz, hogy beszéljek vele. Nem fogok hallgatni a lánya előtt.

Senki sem nevetett többé.

Sándor kérte, hogy hagyják látható helyen a brosst, és hívják ide a szolgát, aki a köpenyeket kapta.

A fiú remegőnek tűnt.

Rájött, hogy a hercegnő kihallgatta a tervet, és bevallotta, hogy Beatrice utasította őt, hogy tegye az ékszert a kézitáskába. Azt mondta, hogy a hercegnő azzal fenyegette meg, hogy kirúgja az anyját, aki a konyhában dolgozott.

Doña Elvira megpróbálta félbeszakítani.

Alejandro megakadályozta.

– Fejezd be a beszédet.

A szolga befejezte.

Isabel ránézett. A szeme tele volt félelemmel.

„Amit tettél, akár el is pusztíthatott volna” – mondta neki. „Most pedig írásban is mondd el az igazat.”

Bólintott.

Azon az estén a hercegnő kíséretében távoztak a házból. Mögöttük ott voltak az égő gyertyák, a befejezetlen mosogatás és egy család, akik képtelenek voltak megmondani a vendégeiknek, hogy felejtsék el a történteket.

A hintóban Isabel remegni kezdett.

Sándor a sajátjával takarta el a kezét.

„Mióta tudod, hogy olaszul beszélek?” – kérdezte.

Mély lélegzetet vett.

– Még mielőtt bemutattak volna minket.

Azt mondta neki, hogy hallotta Doña Amalia felolvasását egy esős délutánon. Az idős asszony olasz verseket kért, mert azok a férjére emlékeztették.

Alejandro az ajtóból hallgatózott.

Aztán visszajött. És újra visszajött.

Először a hangja miatt volt. Később a véleményei, a visszafogott humora és az, ahogyan Amáliával bánt, még akkor is, amikor a lány fáradt volt.

– Felbéreltem egy magántanárt – vallotta be. – Meg akartam érteni, amit olvasol.

Izabella ránézett.

– Tőlem tanult olaszul?

– Még mindig elég csúnyán beszélek.

Nevetett, és a nevetés könnyekben szűnt meg.

Alejandro megölelte.

– El kellett volna mondanod.

– Igen. Könnyebb volt megtanulnom egy nyelvet, mint bevallani, mennyire akarom, hogy szeress.

Isabel a vállának támasztotta a homlokát.

A férje most először tűnt fel többé kétségek nélküli férfinak.

A következő hónapokban az igazság már nem ettől a vacsorától függött.

A hercegnő írt Firenzébe. Megérkeztek az ékszerész hitelesített dokumentumai, valamint a tartozás eredetét igazoló levelezés. A szolgáló vallomását több vendég vallomásával együtt rögzítették.

Doña Elvira és Beatriz többé nem kaptak meghívókat. Alejandro megszakította a kapcsolatot a házukkal.

Izabella nem akarta az életét a balsorsának követésének szentelni.

Azt akarta, hogy apja neve tiszta maradjon.

Amikor a bizonyítékok lehetővé tették a régi vád visszavonásának közzétételét, az értesítést a leveleivel együtt megőrizte.

Később meglátogatta a sírját.

Nem viselt ékszereket vagy drága ruhát. Virágot és a híreket vitte.

– Most már kimondhatják a neved, apa – mondta. – Én is megteszem.

A következő évben Alejandróval Firenzébe utazott.

A hercegnő úgy fogadta őket, mintha családtag lett volna, akit talált.

Egyik délután Isabel megtalálta a sárga házat. Még mindig ott állt, virágcserepekkel az ablakban és mosott ruhákkal a teraszon.

Elővette a kottákat, és halkan énekelni kezdett.

Egy idős nő, aki kosárral haladt el mellette, megállt. Eszébe jutott Lucia.

Mesélt neki a nevetéséről, egy templomi előadásról, és arról, hogy mindig gyümölcsöt adott a gyerekeknek a sikátorban.

Isabel olyan történeteket hallott, amelyekben sem betegség, sem szégyen nem volt.

Végre emlékezett rá, hogy él az édesanyja.

Amikor visszatért Alejandróhoz, az felajánlotta neki a karját.

– Visszajövünk holnap?

Isabel még utoljára ránézett a házra.

– Igen. Azt akarom, hogy halld, ahogy énekelek az elejétől fogva.

És akkor, amikor az emberek megálltak, hogy meghallgassák, nem halkította le a hangját.