Miután magára hagyták a farmon meghalni, úgy döntött, hogy nem adja fel, és ott új célt talált az életben.
Tizenöt nappal később Rafaela rájött, hogy a sógora azért hagyta őt a hegyekben, hogy soha többé senki ne lássa.
Azon a reggelen, amikor megérkezett, Genaro megígérte, hogy két hét múlva visszatér. Rafaela a küszöbön ülve számolta a napokat, és az utat figyelte, ahol a szekér eltűnt. 15-én már nem látott mást, csak port, száraz füvet és a szakadék felé sodródó felhőket. Felkelt, letört néhány ágat, hogy seprűt készítsen, és elkezdte söpörni a házat.
Háromszor kellett megállnia, hogy levegőhöz jusson. A hálószoba mennyezete beomlott; a konyhában a vályogkályha repedésén keresztül befújt a szél. Még így is minden sarkot kitakarított. Ha Genaro nem tér vissza, szüksége volt egy helyre, ahol töltheti az éjszakát anélkül, hogy törött csempére lépne.
Hónapokkal korábban Rafaela egy Zacatlán közelében lévő városban élt, egy kék ablakú házban. Tizenhét évig volt feleségül Isidróhoz, amikor a férfi holtan esett el az aratás során. A temetés legyengítette; két héttel később jelentkező láza majdnem két hónapig ágyhoz kötötte. Amikor felkelt, a falnak kellett támaszkodnia, hogy egyik szobából a másikba tudjon menni.
Genaro, Isidro bátyja, felajánlotta, hogy gondoskodik a háztartásról. Egyik reggel a szokásos sietségével bejött, Rafaela ruháit egy bőröndbe pakolta, és mesélt neki egy családi birtokról a hegyekben.
„Ott fent meggyógyulsz. Itt minden Isidróra emlékeztet. Pihenj két hétig, és elmegyek érted.”
Rafaela a csirkéi és a veteményeskert felől érdeklődött. Genaro azt mondta, hogy ő majd gondoskodik mindenről. Gyanította, hogy a hegyekben lévő házat elhagyják, de túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy vitatkozzon. Takaróval a lábán felmászott a kocsira.
Az út késő délutánig tartott. Genaro lepakolt egy zsák lisztet, babot, egy darab piloncillót (finomítatlan nádcukrot) és egy lámpát egy kevés olajjal. A csomagtartót az ajtó mellett hagyta, megfordította a kocsit, és megismételte az ígéretét, mielőtt elindult. Rafaela aznap éjjel a konyha padlóján aludt, mert a hálószoba nyitva volt az ég felé.
Most, 15 nappal később, leltárt készített. Ha gondosan kimérte volna a lisztet, valamivel több mint egy hétre lenne elég. A bab pedig hamarabb elfogyott volna. Az udvaron egy kőből készült medence állt, tele zöldes vízzel; a szintje napról napra csökkent. Emlékezett, hogy hallotta a víz csobogását a szakadék felé, és kiment megkeresni, egy bottal támaszkodva.
Talált egy forrást, ami sárral, ágakkal és korhadt levelekkel volt eltömődve. Alig csordogált egy gyenge erecske a sárból. Visszament a fészerbe egy ásóért. Ott egy régi szerszámosládát is talált: egy kézifűrészt, egy fejszét, vésőket és egy laza nyelű kalapácsot. Végighúzta az ujjait a fejszé kopott szélén.
Az apja asztalos volt. Gyerekként Rafaela elkísérte őt a hegyi falvak tetőinek javítására. 12 éves korára már meg tudta különböztetni a hangnyalábokat a kopogáskor keletkező hang alapján. Az apja megtanította neki, hogy kövesse a fa erezetét, és minden kész darabot egy kis kereszttel jelöljön meg egy körben.
Miután férjhez ment, annyiszor hallotta, hogy az ácsmesterség nem női munka, hogy végül félretette a tanultakat. Apja meghalt, szerszámai a falusi ház egyik szobájában maradtak, Rafaela pedig abbahagyta az ácsmesterségről való beszélgetést. A hegyekben senki sem akadályozhatta meg abban, hogy ásót vegyen a kezébe.
Három napjába telt, mire kitisztította a forrást. Dolgozott egy darabig, megpihent egy sziklán ülve, majd visszatért a sárba. A fekete ruha, amit Isidro halála óta viselt, elszakadt a térdénél. Amikor hazaért, kinyitotta a ládáját, és egy bordószínű ruhát talált, amit évekkel korábban varrt maga. Felvette, és kötényt húzott rá.
A harmadik nap délutánján a víz elkezdett folyni a kövek között, amiket elrendezett. Rafaela letérdelt, ivott a kezével, és hallgatta a hangot. Amióta megérkezett, most először nem kellett kiszámolnia, mennyi víz maradt a medencében.
Visszafelé menet egy sovány kecskét látott a karám hátsó részében. Hallotta már éjszakánként a bégetését anélkül, hogy tudta volna, honnan jön. Az állat lehajtotta a fejét, amikor Rafaela megpróbált közelebb kerülni.
– Rendben. Maradhatsz ott. Én is maradok.
Terquitának nevezte el. Megjavította a kerítés egy részét, tiszta vizet hozott neki, és füvet vágott a domboldalon. Néhány nap múlva sikerült tejet szereznie. Rafaela felmelegítette a tűzhelyen, és lassan megitta, hálásan, hogy liszten kívül más is van vacsorára.
A ház mögött egy guavafa nőtt. Rafaela észrevette, hogy az érett, egész gyümölcsök, amiket a madarak nem szedtek le, eltűnnek. Egyik délután a falhoz bújva várt. Egy mezítlábas fiú átugrott a kerítésen, felmászott a fára, és elkezdte megtölteni a táskáját.
„Van gazdája azoknak a guaváknak” – mondta.
A fiú a földre esett és leült. Felugrott és lefutott a dombról, a táskáját egy ágon hagyva. Benne három guava, egy rosszul faragott fa teteje és egy csík piloncillo (finomítatlan nádcukor) volt. Rafaela mindent ott hagyott, ahol volt.
Másnap a fiú visszatért az ösvényen, anélkül, hogy túl közel ment volna. Azt mondta, hogy Nico a neve, és hogy a domb lábánál lakik az anyjával.
– Azt hittem, szellem vagy – vallotta be.
Rafaela röviden felnevetett.
– A lelkek általában nem szoktak kerítéseket javítani.
