Miután magára hagyták a farmon meghalni, úgy döntött, hogy nem adja fel, és ott új célt talált az életben.

A közjegyző vezette az adásvétel jegyzőkönyvét. Megtalálta azt az okiratot is, amelyet Isidro írt alá Rafaela nevében, hogy örökölje az ingatlant. Hitelesített másolatokat adott neki, és elmagyarázta, milyen dokumentumokat kell bemutatnia, ha valaki igényt tart a földre. Rafaela visszatért a hegyekbe, a papírokat a ruhájába varrva. Férje halála óta először tudta biztosan, hogy mit védhet meg.

Az esőzések előtt befejezte a tetőt. Az első vihar felébresztette, amint a frissen felújított hálószobában fekve fekve hallgatta. Órákig hallotta a víz dübörgését a csempéken. Hajnalban a padló még száraz volt. Felkelt, hogy kinyissa az ablakot, és meglátta a barázdákat, ahová kukoricát és tököt vetett a forrás mellett.

A hír, hogy tudja, hogyan kell tetőket javítani, eljutott a környék többi asszonyához is. Egy özvegyasszony tojással fizetett neki, hogy megjavítsa a tűzhelye feletti szivárgást. Egy részes arató család kukoricát hozott neki cserébe azért, hogy megtámasztja a falat. Nico mindig elkísérte, amikor az anyja megengedte. Gyorsan tanult, és annyit beszélt menet közben, hogy Rafaela messziről felismerte a hangjáról.

Genaro öt hónappal azután jelent meg, hogy otthagyta. Ugyanazon a szekeren jött, egy lóháton ülő férfi kíséretében. Rafaela egy deszkát gyalult az udvaron. Látta, ahogy Genaro kiszáll, és megnézi az új tetőt, a kukoricát, a kerítést és Terquitát, aki a karám mellett bégetett.

– Rafaela – mondta, és megállt –, nem számítottam rád.

– Azt mondtad, hogy két hét múlva jössz vissza.

A lovas Genaróra nézett.

– Biztosítottál róla, hogy senki sem lakik itt.

Genaro gyorsan hozzátette, hogy Rafaela csak gyógyulni jött, és hamarosan lemegy a faluba. A deszkát a padon hagyta.

– Itt lakom. Isidro hat évvel ezelőtt vette meg ezt a földet, és a végrendeletében rám hagyta. Mindkét dokumentumot már hitelesítettem a közjegyzőnél.

Felmutatta a hitelesített másolatokat. A lóháton ülő férfi elolvasta őket anélkül, hogy levette volna a szemét Genaro arcáról. Azért jött, hogy megnézzen egy darab földet, amelynek megvásárlását fontolgatta.

– Ezt el kellett volna magyaráznod nekem, mielőtt beengedtél – mondta.

Felszállt a szekérre, és válaszra sem várva elindult visszafelé. Genaro a szekér mellett maradt.

„Tartózkodom pénzzel” – vallotta be. „Azt hittem, eladhatom a földet. Gyermekeim vannak, akiket etetnem kell.”

Rafaela emlékezett az unokaöccseire. Emlékezett az éjszakákra a padlón, a piszkos vízzel teli mosogatóra és az ájulásra az erdőben.

– Tudtad, hogy ez a ház Isidróé – mondta. – Tudtad, hogy beteg vagyok, amikor itt hagytál.

Genaro lesütötte a tekintetét. Nem talált választ, amit adhatott volna neki.

Rafaela gyakran gondolt arra, hogy visszatér a faluba, és elmeséli, mi történt. Most, hogy a férfi ott volt, inkább a hegyekben akarta biztosítani az életét, mintsem hogy még egy hónapot veszekedjen a családdal. Elmagyarázta, hogy a ház kék ablakos része az övé, és nem szándékozik ott újra lakni.

– Eladhatod azt a házat, hogy kifizesd az adósságaidat – mondta. – Akkor adom oda a részem, ha közjegyző előtt írásba foglaljuk, hogy elismered ezt a tulajdont az enyémnek, és nem tartasz rá többé igényt. Elhozod apám szerszámosládáját is. A hátsó szobában van.

Genaro kinyitotta a száját, meglepődve az ajánlaton.

– Nem azért adom oda neked, hogy elfelejtsd, mit tettél – tette hozzá Rafaela. – Már nem abban a házban akarok élni. És a gyerekeidnek fedélre van szükségük a fejük fölé.

Beleegyezett. Mielőtt elindult, megnézte az új tetőcserepeket, és megkérdezte, ki rakta fel őket.

– Én – felelte Rafaela –. Nico és Tomasa segítettek felemelni a gerendát.

Néhány nappal később együtt mentek a közjegyzőhöz. Rafaela Tomasa segítségével elolvasta az összes záradékot, mielőtt aláírta volna. Miután a kezében tartotta a dokumentumot, amely megerősítette, hogy Genaro lemond a földterületre vonatkozó minden igényéről, aláírta a városi ház rá eső részének átruházását. Az irodából távozott anélkül, hogy megölelte volna. A férfi nem kért bocsánatot, és Rafaela még mindig nem tudta, hogy valaha is hallani akarja-e tőle.

A szerszámosláda három héttel később érkezett meg egy bevásárlókocsival, ami Tomasa háza mellé tette le. Rafaela a konyhaasztalon nyitotta ki. Felismerte a kézifűrész nyelét, a pengefejet, amit az apja először engedett használni, és a fa vonalzót, amire az apja monogramja volt felírva. Tomasa kávét melegített, miközben megtisztította az egyes darabokat. Nico megvárta, amíg befejezi, majd megkérdezte, megtanulhatná-e használni a vonalzót.

Idővel Rafaela készített egy fogantyút egy kis fejszéhez, és odaadta neki. Elvitték, hogy megjavítson egy ajtót a patak közelében. Nico megmérte, kivágta, és újra megmérte, mielőtt beszögelte. Rafaela hagyta, hogy befejezze a munkát, és figyelte, ahogy ellenőrzi, hogy az ajtó anélkül záródik-e, hogy a földhöz érne.

Vasárnaponként Tomasa feljött enni. Néha ruhákat hozott, hogy kimossák a tiszta forrásvízben; máskor leült és pihent, miközben Nico megette Terquitát. A ház, amely korábban elhagyatottnak tűnt, látogatókat kezdett fogadni: beázott tetővel rendelkező asszonyokat, csiszoláshoz deszkákkal rendelkező szomszédokat, fiúkat, akik meg akarták nézni, hogyan szerelnek össze egy képkeretet.

Egyik délután Rafaela felmászott a hálószoba tetejére apja vésőjével. A fal közelében egy kis keresztet rajzolt egy körbe. Nico, aki alulról jött, meglátta a jelet, és megkérte, hogy mondja el neki újra, miért hagyta a nagyapja a gerendákon.