Nico felvette a táskát. Elmagyarázta, hogy az édesanyja, Tomasa, más családoknak mos ruhákat. Az apja viszont messzire ment dolgozni, és évek óta nem hallottak felőle. Mielőtt elindult, ránézett Rafaela sovány karjaira, és felajánlotta, hogy hoz neki egy kis babot otthonról. A lány azt válaszolta, hogy van neki bőven, bár aznap reggel még kapargatta a liszteszsák alját.

A következő napokban guavát evett. Terquita teje alig volt elég egy csészéhez. Ennek ellenére elhatározta, hogy először fát keres a konyha tetejének megjavításához. Egy közeli ligetben kidőlt fákat talált, és elkezdte levágni egy ágat, amely támasztékul szolgálhatott.

Ahogy felemelte a fejszét, elhomályosult a látása. Rafaela emlékezett a fának csapódásra, de az esésre nem. A fűben ébredt, Nico mellette térdelt. A fiú a saját ingéből kitépett csíkkal bekötözte a lány kezén lévő sebet.

„Hallottam, hogy dolgozik, aztán elhallgatott a zaj” – mondta. „Anyukámnak van ennivalója. Elviszem neki.”

Rafaela megpróbált leülni. Azt akarta mondani, hogy egyedül mehet vissza, de remegtek a lábai.

„Segíts felkelni!” – kérte.

Tomasa látta őket megérkezni a ruhaszárító kötél felől. Otthagyott egy lepedőt a kádban, és először a fiára nézett, majd Rafaela bekötözött kezére.

– Genaro fent hagyta, ugye? – kérdezte.

Rafaela bólintott. Tomasa ismerte azt a családot; azt is tudta, hogy az egyedülálló nőknek gondoskodniuk kell arról a kevésről is, amijük van. Rámutatott egy padra a tűzhely mellett, és frissen sült tortillával tálalta a babot. Rafaela evett, mielőtt megpróbálta volna elmagyarázni.

– Munkával fizethetlek – mondta, amikor befejezte. – Ferde az ajtód. Ha adsz egy kis időt, hogy meggyógyuljon a kezem, megjavítom neked.

Tomasa az ajtóra nézett, amely minden alkalommal, amikor valaki belépett, végighúzódott a padlón.

– Ma pihenni fog. Holnap meglátjuk az ajtót.

Nico egy kis szatyor élelemmel kísérte vissza Rafaelát. Másnap Rafaela lement a vésőkkel. Leszerelte a faajtót, kiegyenesítette a zsanért, és levágta a padlóhoz érő sarkot. Tomasa többször kinyitotta és becsukta az ajtót.

– Évek óta felemelem a földről, hogy be tudjak jutni – mondta. – Ki tanította ezt neked?

—Az apám.

Attól kezdve cserélgették, amijük volt. Rafaela ajtókat, kerítéseket és padokat javított; Tomasa lisztet, babot és szappant osztott meg. Voltak délutánok, amikor együtt dolgoztak, miközben Nico elintézte anyjának a dolgait. Amikor Rafaela végre összeszedte az erejét, elkezdte felhúzni a tető fagerendáit.

Nico segíteni akart. Fogta a létrát, szögek után nyúlt, és kérdéseket tett fel, amíg a lány egy fadarabot nem adott a kezébe.

– Ide üsd! Hallod ezt a hangot? Most oda üsd, ahol sötét van.

Figyelmesen hallgatott.

– A sötét rész üres.

– Akkor nem fogjuk a fejünk fölé venni.

Két hét alatt befejezték a konyha tetejét. A hálószoba nehezebben ment. A főgerenda korhadt volt, és szinte az összes cserép is kidőlt vele. Nico emlékezett egy tölgyfára, amit egy vihar döntött ki a nagy kövek útja közelében. Rafaela megvizsgálta a törzset: kívülről megsérült, de belül még tömör fa volt.

Tomasa kölcsönkért egy öszvért. Hárman levágtak egy darab cserépet, amit csak el tudtak vinni, kötéllel rögzítették, és a házhoz vitték. A munka több napig tartott; Rafaela lemérte a darabokat a vágás előtt, Nico pedig megtanulta, hogy ne tegye a kezét oda, ahol egy ék beszorulhat. A menthető cserepeket a patakban mosták, a törötteket pedig a karám mögé halmozták.

Ahogy kinyitotta a lyukat, ahol a gerenda egyik vége feküdt volna, a véső fémbe csapódott. Rafaela kivett még több vályogot, és elővett egy viaszos kendőbe csomagolt kis konzervdobozt. Benne egy hat évvel korábban aláírt adásvételi okiratot talált: Genaro eladta az ingatlant Isidrónak.

Volt ott egy üzenet is, amit a férje írt.

„A földet Genarótól vettem, amikor ki kellett fizetnie egy adósságot. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek, és meg akartam kímélni a kínos helyzettől. Azt terveztem, hogy idehozlak, amikor már rendbe tudom tenni a házat. Ha nélkülem olvasod ezt, keresd meg a családfő közjegyzőt. Világossá tettem, hogy mindez a tiéd.”

Rafaela többször is elolvasta az üzenetet. Felismerte a kézírást az asztalon hagyott üzenetekből. Fájt neki a gondolat, hogy milyen életet képzelt el ott, egy életet, amelyet soha nem oszthattak meg.

Aztán eszébe jutott, hogy Genaro „családi tulajdonnak” nevezte a házat. Tudta, hogy eladta. Betegen elvitte egy olyan helyre, ahol nem volt elég élelem, és azóta sem tért vissza. Vajon bízik benne, hogy ott fog meghalni? Rafaela a beomlott tetőre, a konzervdobozra és a kezére nézett, amit Nico megvágott, miközben bekötözte. Eltette a papírokat, mielőtt válaszolt volna magának.

– Mit találtál? – kérdezte a fiú az ajtóból.

– Egy okirat. Megnézem, hogy rendben legyen. Először is fejezzük be a gerenda felállítását.

Tomasával és Nicóval addig emelgette a fát, amíg bele nem illeszkedett a két fal réseibe. Rafaela megfogta a végeit, és ellenőrizte a vízszintjét, mielőtt rögzítette volna. Aztán Tomasára bízta a konzervet, és lement a földszintre Isidro üzenetét egy külön papírra másolva.