Egy idegen asztala alá bújt, hogy elkerülje a vőlegényét, nem sejtve, hogy a szóban forgó személy a herceg, aki beleszeret.
– Ha sikoltozol, kisasszony, mindenki tudni fogja, hogy egyedül voltál velem.
Catalina Mendoza Baltasar Arce kezére nézett, amit az ajtóra helyezett. A tánczene a túloldalon tovább szólt. Több tucat ember volt csupán néhány lépésnyire, de egyikük sem látta őt.
– Akkor vedd el a kezed – felelte. – Így megmagyarázhatod, miért próbáltál megakadályozni a távozásban.
Baltasar elmosolyodott. Brandy és túlságosan édes parfüm illata áradt belőle.
– Hamarosan a feleségem lesz.
– Soha nem fogadtam el.
Kihasználta, hogy a férfi lépteket hallva megfordult, és elmenekült a folyosón keresztül.
1808 tavasza volt Mexikóvárosban. Catalina 22 éves volt, egy kölcsönkapott kék ruhát viselt, és csak másodpercei voltak, hogy találjon egy búvóhelyet.
Belépett egy kis szobába, felemelte az asztalt borító bársonyterítőt, és bemászott alá.
A szájára szorította a kezét.
Aztán egy másik ajtó nyílt.
Egy pár fekete csizma szelte át a szőnyeget. Valaki kihúzott egy széket, és leült ugyanahhoz az asztalhoz.
Katalin lehunyta a szemét.
Az idegen kihajtott egy papírdarabot. Hallotta, ahogy a pecsét felszakad, és arra gondolt, hogy talán nem is látta őt.
A bejárati ajtó kivágódott.
„Járt erre egy lány?” – kérdezte Baltasar.
Az asztalnál ülő férfi nem kelt fel.
– Sokan jártak arra ma este.
– Kék ruha, sötét haj.
Catalina látta, hogy a szoknyája egyik sarka kilóg az asztalterítő alól.
Mielőtt felemelhette volna, az idegen csizmája megmozdult és elrejtette az anyagot.
Tudta, hogy ott van.
– Megkérdezheted a teraszon – mondta nyugodtan.
Baltasar elkáromkodta magát, és elment.
Katalin el akart menni, de az idegen hangja megállította.
– Várj egy pillanatot.
Mozdulatlan maradt.
Léptek hallatszottak, megálltak az ajtó túloldalán, majd végül elsétáltak.
Csak ezután húzta arrébb a férfi a széket.
-Most már igen.
Catalina esetlenül jött ki, zsibbadt térddel és kócos hajjal.
Az idegen fiatal volt, széles vállú és komoly arckifejezésű. Ruhái elegánsak voltak, de nem hivalkodóak. Gúnyos mosoly nélkül figyelte a nőt, amitől a lány félt.
– Elnézést – mormolta Catalina. – Általában nem így szoktam bemutatkozni.
Az asztalra nézett.
– Remélem, a többiek jobban érzik magukat.
Mielőtt még megállhatta volna, kitört belőle a nevetés.
Rövid volt, ideges, de segített neki lélegezni.
Felajánlott neki egy zsebkendőt.
– Por van az arcán.
Catalina megmosakodott. Az egyik sarokban egy apró hímzett minta volt: két cédrus és egy csillag.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Meg tudná mondani, ha szüksége van rám, hogy felhívjak valakit?
Apjára gondolt, aki hitelezői előtt reszket. Leonorra, a mostohaanyjára gondolt, aki heteken át biztosította arról, hogy egy tisztességes lánynak fel kell áldoznia magát a családért.
– Nincs senki, akit felhívhatnék.
A férfi arckifejezése megváltozott.
Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, egy hang visszhangzott a folyosón.
– Katalin!
Felismerte Leonort.
Sietősen visszaadta a zsebkendőt.
-Mennem kell.
– Legalább a neved mondd meg.
Katalin megrázta a fejét.
Kiment a teraszra, és megkereste a családi hintót. Bent rejtőzött, amíg meg nem érkezett az apja és Leonor.
Az út során hosszas dorgálásban részesült.
Szinte semmit sem hallott.
Épp most fedezte fel, hogy elvesztette a kis selyemtáskát, amit az édesanyja hímzett neki a halála előtt.
Benne néhány érme és négy rajz volt a családi gazdaságról.
Minden rajz hátulján ott volt a neve és a címe.
Másnap reggel Leonor bejelentette, hogy Baltasar megérkezik az eljegyzési dokumentumokkal.
Catalina apja, Don Vicente, nem emelte fel a tekintetét a reggelijéből.
Jelzáloggal terhelte meg a farmot több rossz termés és még rosszabb üzleti megállapodás után. Baltasar megvásárolta az adósságait, és a házasságot feltételül szabta a házasságkötéshez.
Közismert játékos volt, akinek az udvariassága eltűnt, amikor valaki megtagadta tőle valamit.
– Nem fogok hozzámenni feleségül – mondta Catherine.
Leonor letette a csészét.
– Inkább látnád az apádat az utcán?
Catalina arra a férfira nézett, aki megtanította olvasni, aki a térdére ültette, amikor az anyja még élt.
– Ez tetszik neked jobban, apa?
Vicente eltakarta az arcát.
Nem válaszolt.
Ez a válasz hiánya jobban fájt, mint Leonor szemrehányása.
Baltazár azonban nem érkezett meg.
A harmadik napon egy futár levelet és egy csomag dokumentumot kézbesített.
A fenyegetést fenntartó kötelezettségeket egy névtelen jótevő szerezte meg és törölte.
Don Vicente ellenőrizte a papírokat, mielőtt el merte volna hinni.
Aztán a lányát kereste.
– Már nem kényszeríthet minket.
Catalina addig olvasta a levelet, amíg a szavak el nem homályosodtak.
— Ki fizetett?
– Nem akarják kimondani.
Az asztalra gondolt, a fekete csizmákra és egy férfira, aki semmit sem kért tőle.
Azon az éjszakán úgy aludt el, hogy képzelt lépteket nem hallott az ajtó túloldaláról.
A béke nem tartott sokáig.
Először abbahagyták a társasági összejövetelekre való meghívást. Aztán egy ismerőse átment az utcán, hogy ne üdvözölje.
Leonor olyan leveleket kapott, amelyekben egy fiatal nőről szólt, akit egy félreeső szobában kaptak el egy úriemberrel.
Minden verzió rosszabb volt, mint az előző.
Catalina megértette, ki terjeszti őket.
Baltasar elvesztette az irányítást az adósságai felett, és más módot keresett a kezelésükre.
