– Még el lehet intézni – mondta Leonor. – Ha beleegyezel, hogy hozzámenj feleségül, megvédi a neved.

Katalin hitetlenkedve nézett rá.

– A kárról, amit ő maga okoz?

Az apja jelen volt.

Ezúttal nem várta meg, hogy megszólaljon.

– Munkát fogok keresni.

Leonor szárazon felnevetett.

De Catalina írt Doña Emiliának, volt nevelőnőjének, és elmesélte neki, mi történt.

A válasz egy lehetőséggel együtt jött: a Querétaro közelében található Los Cedros birtokon szükségük volt egy olyan személyre, aki képes könyvtárat szervezni és növényi illusztrációkat katalogizálni.

Catalina jól rajzolt, franciául olvasott, és annyira tudott latinul, hogy felismerte azokat a botanikai könyveket, amelyeket az édesanyjával tanult.

Édesanyja leánykori nevét, Sotót használva jelentkezett a pozícióra.

Doña Emilia utalt a neveltetésére és a viselkedésére.

Felbérelték.

Az apja találta rá, amint akvarelleket tett egy bőröndbe.

– Nem kellene elmenned.

Catalina összehajtott egy ruhát.

– Nem kellett volna az asztal alá bújnom.

Vicente elsápadt.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt a részletet hallottam.

Becsukta a csomagtartót.

Nem volt ereje elmagyarázni neki, mi történt, miközben a férfi kerülte a tekintetét.

Egy kimerítő utazás után érkezett Los Cedrosba.

Doña Tomasa, a házvezetőnő fogadta, és egy egyszerű szobát mutatott neki, kilátással a gyümölcsösre.

Volt ott egy ágy, egy kancsó tiszta víz és egy ajtó, aminek a kulcsát kérdés nélkül átadta.

Catalina egy pillanatig a tenyerében tartotta.

Azon az éjszakán mélyen aludt.

Másnap reggel belépett egy olyan gyönyörű könyvtárba, hogy néhány pillanatra elfelejtette, miért is van ott.

A polcok egy magas galériáig értek fel. Térképek, herbáriumok, útikönyvek és illusztrációkkal teli mappák sorakoztak rajtuk.

Egy nyitott kötet fölé hajolt.

– Soto kisasszony.

Felismerte a hangot, mielőtt megfordult.

A táncról jött idegen az ajtóban állt.

Most sáros csizmát és egy egyszerű kabátot viselt.

Ő is meglepettnek tűnt.

-Te.

Katalin a mellkasához szorította a könyvet.

– Itt dolgozol?

A férfi kissé habozott.

– Én gondoskodom az ingatlanról.

– Ő az adminisztrátor?

– Hívhatsz Don Ignacionak.

Végignézett a folyosón.

– Tudtad, hogy jövök?

– Doña Tomasa felvette a nevelőnője által ajánlott személyt.

Katalin könnyebben vette a levegőt.

– Akkor szeretném újrakezdeni.

Ignacio lehajtotta a fejét.

– Jó reggelt, Soto kisasszony!

Mosolygott.

-Jó reggelt.

A következő két hétben egy hosszú asztal két ellentétes végein dolgoztak.

Átnézte a levelezést és a számlákat. A nő osztályozta a könyveket, megjelölte a javításra szorulókat, és szétválogatta a sérült oldalakat.

Ignacio soha nem kérdezte tőle Baltasar felől.

A vezetékneve miatt sem.

Ez lehetővé tette számára, hogy más dolgokról is beszéljen.

Azt mondta neki, hogy az anyja tanította meg a színek keverésére, és hogy jobban szeret görbe fákat rajzolni, mert a tökéletesek kitaláltnak tűnnek.

Bevallotta, hogy kevés megbeszélésen vett részt, mert belefáradt abba, hogy olyan embereket hallgatott, akik válasz nélkül beszéltek.

Délutánonként a kertben sétálgattak.

Ignacio minden növényt ismert, és emlékezett rá, ki hozta őket.

Catalina beismerés nélkül várni kezdett rá.

Mielőtt belépett a könyvtárba, megigazította a haját, majd dühös lett magára, amiért megtette.

Egyik reggel új papírt talált az asztalon a rajzaihoz.

„Aki használja, túl sok tintát enged át” – magyarázta.

Senki sem fordított akkoriban ennyi figyelmet a munkájára.

Catalina végigsimított az ujjaival a leveleken.

– Levonom a fizetésemből.

– Ez anyag a gyűjtemény katalogizálásához.

A nő ránézett.

Ignacio nem meggyőző komolysággal állta a tekintetét.

Katalin végül nevetett.

Voltak furcsa dolgok.

A személyzet a szokásosnál is nagyobb tisztelettel hallgatta Don Ignaciót. Lezárt levelek érkeztek, amiket elrakott, mielőtt leült. Néhány látogató órákig várt, hogy beszélhessen vele.

Catalina egy délután a tulajdonos felől érdeklődött.

– Eljön valaha a grófság?

Ignacio a tóra meredt.

– Több, mint amennyire az emberek gondolnának.

– Biztosan nehéz lehet valakinek, aki ennyire visszafogott, dolgozni.

Lesütötte a szemét.

– Néha elég nehéz.

Catalina akkor nem értette a hangjában lévő szomorúságot.

Az igazság egy váratlan esőzés során kezdett kiderülni.

Egy kis kerti fészer felé rohantak, és nevettek, miközben a víz a leveleket csapkodta.

Catalina keze csuromvizes volt. Ignacio odanyújtotta neki a zsebkendőjét.

Látta a cédrusokat és a csillagot.

Aztán felnézett ugyanarra az emblémára, amely a ház ajtaja fölé volt vésve.

– Kifizetted apám adósságait.

Ignacio abbahagyta a mosolygást.

Nem próbálta tagadni.

Katalinát hála töltötte el, ugyanakkor nyugtalanság töltötte el, ami arra késztette, hogy hátrébb lépjen.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Mert nem akartam, hogy minden beszélgetés köszönővel kezdődjön.

Az esőt nézte.

– És a táskám?

Lehajtotta a fejét.

Biztonságos és egészséges.

– Hetek óta azt hittem, hogy elvesztettem az utolsó dolgot, amit anyám hímzett.

Ignacio egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Hamarabb vissza kellett volna adnom neki.

Azon az estén sértetlenül megkapta a táskát.

Benne voltak a rajzai, az érmék és egy rövid üzenet, amiben bocsánatot kért tőle.

Catalina ébren maradt, és azon tűnődött, mit nem tud még a férfiról, akit kezdett szeretni.

Másnap reggel nem tudott vele beszélni.

Nem sokkal dél után megérkezett egy hintó.

Baltazár hangja betöltötte a hallt.

– Tudom, hogy itt van.

Catalina érezte, hogy a teste emlékezteti a félelemre, mielőtt még gondolkodhatott volna.