A galériából látta, ahogy vitatkozik a komornyikkal.

Volt vele egy levél.

– A mostohaanyja felhatalmazott, hogy visszavigyem.

Catalina elismerte otthona szerepét.

Leonor tudta a címet, mert az apja oda írt neki.

Egy pillanatra arra gondolt, hogy elbújik.

Aztán a könyvtárra nézett, az asztalára, a rajzokra, amiket elkezdett rajzolni.

Elmenekült a fenyegetés elől. Nem akarta élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy meneküljön egy olyan helyről, ahol biztonságban lehet.

Alacsony.

– Nem fogok vele menni.

Balthazar megfordult, és örömmel látta őt.

– Elég problémát okoztál már.

– Dolgozni jöttem.

– Álnév alatt.

Előrelépett.

Catalina alig hátrált, gyűlölte magát ezért a mozdulatért.

Aztán a komornyik kiegyenesedett.

– Don Ignacio de la Serna, Valcerezo grófja.

Ignacio bukkant elő a folyosóról.

Catalina először értetlenül nézett rá.

Aztán hirtelen minden a helyére került: a levelek, az alkalmazottak, a látogatók, a hiányos válaszok.

Baltazár levette a kalapját.

A férfi, aki megpróbálta megfélemlíteni, hirtelen minden szavával óvatosnak tűnt.

– Excellenciás uram, családi ügyről van szó…

– A fiatal hölgy épp most mondta, hogy nem fog veled menni.

Ignacio megállt Catalina mellett, anélkül, hogy elé állt volna.

„Azt akarod, hogy elmenjek?” – kérdezte.

Úgy érezte, kap levegőt.

-Igen.

Baltazár felvette a levelet.

– A családod megkért…

„A családom nem fogadhat el házasságot értem” – mondta Catalina.

A hangja határozottabbnak tűnt, mint amire számított.

Ignacio intett a stewardnak.

– Az ügyvédünk megőrizte az adósságok elengedésével kapcsolatos dokumentumokat.

Baltazárra nézett.

– Összegyűjti a nyilvánosságra hozott vádakkal kapcsolatos leveleket és tanúvallomásokat is.

Baltasar megpróbált nevetni.

Senki sem kísérte el.

– Nem tilthatod meg nekem, hogy beszéljek.

– Nem – felelte Ignacio. – De felelnie kell azért, amit mond.

Baltazár Katalin szemébe nézett.

Állta a tekintetét.

Most először ő volt az, aki félreállt.

Hozzá sem ért, és elment.

Katalin megvárta, míg becsukódik az ajtó.

Aztán Ignacióhoz fordult.

– Mióta tervezed, hogy elárulod, ki vagy?

Nem talált azonnal választ.

Ez elég volt ahhoz, hogy fájjon neki.

– Más vezetéknevet használtam, mert féltem.

Ignác bólintott.

-Tudom.

– Elhitettél velem valamit, ami nem volt igaz.

-Igen.

Nem védekezett.

Katalin felment a szobájába.

Azon az estén összepakolta a bőröndjeit.

Nem akarta, hogy a pletykák eljutjanak abba a házba, de azt sem akarta, hogy azon tűnődjön, vajon az érzései egy valódi beszélgetésben vagy egy gondosan előkészített előadás során születtek-e.

Hajnalban megtalálta Ignaciót a kertben.

Megállt, amikor meglátta a bőrönddel a lányt.

– Szeretném elmagyarázni.

– Figyelek.

Tartotta a távolságot.

Azt mondta neki, hogy a tánc után találta meg a táskát, és felismerte egy család címét, akiknek a problémáit a hitelezők vitatták meg.

Magára vállalta a fenyegetés megszüntetésének felelősségét. Utána vissza akarta adni a holmiját, de Catalina már elment, amikor üzent, hogy érdeklődjön.

Los Cedrosba érkezése meglepte.

– És aztán hagytam, hogy elhitesse vele, hogy adminisztrátor vagyok.

A kezeit nézte.

– Először azt hittem, így kevésbé fogja úgy érezni, hogy figyelik.

Katalin várt.

– Aztán tetszett, hogy anélkül beszélt velem, hogy aggódott volna a helyzetem miatt.

– És mindkettőjük mellett döntött.

Ignacio felemelte a tekintetét.

-Igen.

A felismerés arra késztette, hogy maradjon és figyeljen.

– Nincs jogom arra kérni, hogy ezt felejtse el.

Elővett egy borítékot, de otthagyta egy padon.

Tartalmazta a foglalkoztatásának igazolását, a kiemelkedő fizetését és egy ajánlást.

Elmehetett anélkül, hogy bármit is elveszített volna abból, amit szerzett.

Katalinának gombóc a torkában.

– Mi van, ha maradok?

Ignacio nehezen lélegzett.

– Megtartja az állását.

– Nem csak a munkáról kérdezem.

Lépett egyet, majd megállt.

– Akkor udvarolni szeretnék neki.

Catalina a harmatos rózsákra nézett.

– Nincsenek titkok.

– Nincsenek titkok.

Másnap nem házasodtak össze.

Katalinának időre volt szüksége, hogy újra megbízzon benne. Ignacio megtanulta, hogy a teret adni neki nem azt jelenti, hogy eltűnik, hanem azt, hogy őszintén kell reagálnia, még akkor is, ha a válasz rossz színben tünteti fel.

Hetekkel később megérkezett az apja.

Sírva kért bocsánatot, de a nő többet követelt a könnyeknél: hogy soha többé ne ossza meg vele a levelezését, és ne engedje, hogy Leonor az ő nevében beszéljen.

Vicente egyetértett.

Baltasar egyre kevesebb szobát talált hajlandónak elmesélni a történeteit, amikor a bál háziasszonya megerősítette, hogy Catalina megpróbált megszökni előle.

Befejezte a katalógust.

Fizetést kapott a munkájáért, és illusztrációs megbízásokat is kapott.

Amikor Ignacio megkérte a kezét, Catalinának már megvolt a saját pénze, tervei, és az a bizonyosság is megvolt, hogy nemet mondhat.

Azt mondta, igen.

Az esküvőn anyja selyemtáskáját vitte.

Hónapokkal később Ignacio a könyvtár padlóján ülve találta a feleségét, amint néhány lehullott papírlapot szedegetett fel.

Leguggolt mellé.

– Kezdjük megszokni, hogy a bútorok alatt találjuk meg egymást.

Katalina folyó.

Félresimított egy hajtincset az arcából.

– Megbántad azt az estét?

Az asztalra nézett, a nyitott ablakokra és a felé nyújtott kezére.

– Ha elvesztettem volna a táskát, igen.

Ignác elmosolyodott.

Katalin megfogta a kezét, és felállt.

Ezúttal senki sem üldözte.

És nem kellett elbújnia ahhoz, hogy biztonságban érezze magát.