Azt hitte, csak egyetlen éjszakát tölt a farmon… de az a férfi örökre megváltoztatta az életét.
A hintó a szakadék felé billent, és Catalina a kerék nyikorgásának hallatán megértette, hogy élete minden gondja véget érhet a víz alatt.
„Ne mozduljon, asszonyom!” – kiáltotta a kocsis.
Az eső csapkodott a vászontetőre. A lovak megcsúsztak a sárban, és az út, amely Pueblából indulva járhatónak tűnt, sötét patakká változott. Catalina a mellkasához szorította a pénztárcáját. Benne szerződések, a beszállítóknak szánt pénz és a bátyja levele volt, amelyben arra emlékeztette, hogy ne hozzon döntést anélkül, hogy megkérdezné őt.
Egyik papír sem tudott segíteni neki.
1890 szeptembere volt. 44 évesen Catalina Robles megtanult szinte mindent előre látni: a gyapot árát, a postakocsi késéseit, alkalmazottai betegségeit. De azt a vihart nem látta előre, sem azt a hirtelen fáradtságot, ami miatt azt kívánta, bárcsak valaki megmondaná neki, mit tegyen.
A kocsisnak sikerült stabilizálnia a járművet, és lesegíteni a lányt a hegyoldalról. Fény derengett a fák között.
– Biztosan San Jacinto.
Szilárd talajra kötötte a lovakat, és végigkísérte Catalinát egy ösvényen. Mire a bejárathoz értek, a lány ruhája átázott, és az egyik cipője majdnem beleakadt a sárba.
Egy férfi nyitott ajtót a második lövés előtt.
Magas volt, sötét, ősz csíkokkal tarkított hajjal. Feltűrt ujjú inget viselt, és egy lámpát tartott a kezében, melynek fénye megvilágította a szemében tükröződő meglepetést.
– A hintó elakadt – magyarázta Catalina. – Menedéket kell keresnünk.
A férfi a kocsisra nézett, majd vissza az útra.
-Jöjjön be.
Nem kérdezte meg, hogy ki ő, vagy mit hord a táskájában.
A kérdések hiánya váratlan megkönnyebbülést hozott neki.
Tomás Aguilarnak hívták, és körülbelül 50 éves lehetett. Köpenyt adott a kocsisnak, és elkísérte a lovakat. Catalina a nagy konyhában maradt a kandalló mellett, ahol egy idősebb nő takarót nyújtott neki.
– Jacinta vagyok. Ülj le, mielőtt leesik.
Catalina alighogy közel vitte a kezét a hőhöz, hangos csattanás visszhangzott végig az udvaron.
Aztán jött a bőgés.
Tomás visszaszaladt, otthagyta a lámpát, és fogott egy kötelet.
– Feladta a karám egy részét.
Jacinta egy másik fényforrást keresett. Catalina előbb találta meg, mint ő.
– Majd én elviszem őt.
– Megfagysz – mondta Thomas.
– És a fogaddal nem világíthatod meg az utad.
Egy pillanatig meglepetten nézett rá. Aztán kinyitotta az ajtót.
Egy hatalmas ág ledöntötte a kerítés egy részét. Több tehén legelészt a nyílás körül, kettő pedig a patak melletti legelőre tévedt.
Catalina ott maradt, ahol Tomás mutatott, az eresz árnyékában, és feltartotta a lámpást, miközben Tomás és a kocsis egy másik kifutóba vezették az állatokat. Amikor arra kérték, hogy csukja be a kaput, két kézzel tette, cipőjét a sárba mélyesztve.
Amikor végzett, Tomás ellenőrizte, hogy minden állat biztonságban van-e. Végighúzta a tenyerét egy remegő tehén hátán, és halkan szólt hozzá.
Catalina észrevette a gesztust.
Ismert már olyan férfiakat, akik képesek voltak a kedvességről beszélni. Kevesen emlékeztek erre, amikor fáradtak voltak, és senki sem figyelt oda.
Víz alatt tértek vissza a konyhába.
– Remélem, a szobátok jobb, mint a fogadtatás – mondta Catherine.
Tomás röviden felnevetett.
– Általában nem esik az eső a szobákban.
Jacinta húslevest, babot és meleg tortillát szolgált fel nekik. Utána kölcsönadott Catalinának néhány száraz ruhát, amit az egyik unokahúgától tartott meg. Tomás pedig egy tiszta inget ajánlott neki a vacsora közben elázott blúz helyett.
Catalina elfogadta, mivel nem volt ereje aggódni a külsőségek miatt.
Később a kocsis visszavonult pihenni. Jacinta otthagyott egy kanna kávét, és bement a szobájába. Catalina és Tomás a tűz előtt maradtak.
A polcon egy portréja volt róla, sokkal fiatalabb volt, mellette egy komoly arckifejezésű nő.
– A feleségem – mondta Thomas, észrevéve a tekintetét.
Katalin lesütötte a szemét.
-Elnézést.
– 8 évvel ezelőtt elment.
A válasz meglepte.
Tomás elrendezett egy naplót, mielőtt folytatta volna.
– Két évvel ezelőtt Veracruzban halt meg. A nővére mesélte.
Nem volt neheztelés a hangjában. Volt valami, amit nehezebb volt meghallani: a vele töltött hosszú időtől megviselt szomorúság.
Katalin nem tett fel több kérdést.
A gyűrűről sem kérdezett, amit még mindig viselt.
Egy idő után Katalin szólalt meg.
– A férjem 11 évvel ezelőtt meghalt.
Thomas bólintott, anélkül, hogy elsietett volna vigasztalni.
– Azóta én kezelem a vállalkozásunk könyvelését. A bátyám intézi a beszerzést.
– Tetszik neked?
– Ügyes vagyok benne.
Arcát a nő felé fordította.
– Ezt nem kérdeztem tőle.
Katalin kinyitotta a száját, majd becsukta.
Régóta nem tudott már senki különbséget tenni aközött, amit megtehet, és amit akar.
Hajnalban egy szomszédos birtokról származó mezőgazdasági munkás jelentette, hogy a híd megrongálódott. Délutánig nem tudtak elindulni, amikor a falu férfiai biztonságos átjárót csinálnak.
Catalina üzenetet kért a rá váró beszállítónak. Utána Tomással körbejárta a birtokot.
Volt ott egy veteményeskert, legelők, egy kis kápolna és folyosók, ahol muskátlik nőttek régi bádogdobozokban. Letakart bútorok, előkészített fiókok és a falakon jól látható jelek voltak, ahol festményeket akasztottak.
Az irodában egy nyitott leltárt talált.
– Eladsz?
Tamásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
