Kérte a felelősségi körének és az üzleti tevékenységében való részvételének hivatalos felülvizsgálatát. Javasolta egy asszisztens felvételét, fő munkahelyének megtartását, és olyan szabadnapok fenntartását, amelyekhez nem szükséges a család jóváhagyása.

Nem adta el a házát. Nem mondott le a jövedelméről.

Rajzórákra is beiratkozott, amiket évek óta halogatott.

Lorenzo napokig nem beszélt vele.

Mercedes aznap délután meglátogatta egy régi mappával.

Benne voltak azok a rajzok, amiket Catalina a házasságkötése előtt készített.

– Akkor találtam őket, amikor anyád házában cserélgettük a bútorokat.

Catalina végigsimított a megsárgult papíron.

– Azt hittem, kidobták őket.

A Mercedes tagadta.

– A bátyád megszokta, hogy elérhető vagy.

Szomorúan nézett rá.

– Mindannyian hozzászokunk.

Catalina a mellkasához szorította a mappát. Ez a felismerés jobban fájt neki, mint maga a vita, de egyben segített neki abbahagyni a bűntudatot.

Pénteken hajnal előtt távozott.

Nem hozott magával semmilyen ruhát, hogy letelepedjen San Jacintóba. Csak egy kis táskát, a rajzait, és a bizonyosságot, hogy az aznapi döntések az övéi maradnak, még akkor is, ha Tomás nem akarja látni őket.

Épp akkor érkezett, amikor a vevő és egy közjegyzői alkalmazott belépett az irodába.

Jacinta kivezette a folyosóra.

Tamás meglepetten távozott.

„Aláírtad már?” – kérdezte Catalina.

Ez volt az első alkalom, hogy informálisan megszólította.

-Még nem.

Mély lélegzetet vett.

– Nem azért vagyok itt, hogy megállítsam.

Tomás a kezében lévő papírokra nézett.

Catalina mesélt neki a vitáról, az asszisztensről és az órákról. Arról a félelemről is beszélt, amit akkor érzett, amikor felfedezte, hogy választhat és hibázhat.

– Szeretnélek még jobban megismerni – mondta. – De nem akarom, hogy ez úgy alakuljon, hogy úgy érezzem, helyesen cselekedtem.

Tamás hallgatott.

Egy szék mozgatásának hangja hallatszott az irodából.

– Nem tarthatom meg a birtokot csak azért, mert visszajöttél.

– Nem téged kérdezlek.

Catalina a gyümölcsösre nézett.

– Csak azt akartam mondani, hogy eladhatod, és akkor is találkozhatsz velem újra.

Felnézett.

Heteken át összekapcsolta a két döntést: elhagyta a házat, és feladta annak lehetőségét, hogy valami újat kezdjen. Soha nem gondolta volna, hogy egy nő szeretheti anélkül, hogy követelne egy házat, ahol letelepedhet.

– Mi van, ha maradok?

Katalin elmosolyodott.

– Néhányszor el kell majd menned Pueblába.

Tomás nevetett, de azonnal könnyezni kezdett a szeme.

Bement az irodába, és kérte az aláírás elhalasztását. A vevő tiltakozott. Voltak költségek és kötelezettségvállalások, amelyeket át kellett tekinteni.

Tomás beleegyezett, hogy felelősséget vállal a szükséges dolgokért, és felülvizsgálja a függőben lévő megállapodásokat. Nem tett úgy, mintha szabadon meggondolhatná magát.

Amikor elment, Catalina nem ölelte meg úgy, mintha győzött volna.

Megkérdezte tőle, hogy mit döntött.

– Hogy még mindig itt akarok élni.

A házra nézett.

– De nem úgy, ahogy ezekben az években éltem.

Lassan ismerkedtek meg.

Catalina visszatért néhány hétvégére, és abban a szobában szállt meg, amit Jacinta készített elő. Tomás Pueblába utazott, eleinte kényelmetlenül érezte magát a zsúfolt utcák között, amíg talált egy kis éttermet, ami tetszett neki, és örömmel várta Catalinát az órái után.

Megbeszélték a beosztásokat, a késedelmes leveleket és a lemondott látogatásokat. Megtanulták, hogy előbb kérdezzenek, mielőtt feltételeznének valamit.

Felesége portréját egy albumban őrizte, és átalakította a zongoraszobát.

Áthelyezte a férje íróasztalát, és egy rajzasztalt tett az ablak mellé.

A következő évben egy kisebb szertartás keretében összeházasodtak.

Lorenzo részt vett. Mielőtt belépett a kápolnába, karját nyújtotta a nővérének.

–Nem tudtam, hogyan szűnjek meg mindenben rád szorulni.

Catalina néhány másodpercig nézte, majd elfogadta a karját.

A házasság nem törölte el korábbi életüket. Megtartották házukat Pueblában, és megosztották idejüket a két hely között. Tomás segítséget fogadott, hogy utazhasson. Catalina a maga által meghatározott kereteken belül folytatta munkáját.

Egy nyári délutánon ismét elsötétült az ég San Jacinto felett.

Catalina a folyosón rajzolgatott, amikor Tomás megjelent a kávéval. A legelőről tehenek bőgése hallatszott, melyeket most már biztonságosan bekerített az új kerítés.

„Ezúttal nem kellett lerobbannia egy hintónak” – mondta.

Katalin letette a ceruzát, és megfogta a férfi kezét.

– Ezúttal tudtam, hová akarok menni.

Mielőtt befejezték volna a kávéjukat, elkezdett esni az eső.

Senki sem kelt fel, hogy becsukja az ajtót.