A herceg húsz éve nem mosolygott, mígnem a barátnője berúgta az ajtót, és megnevettette.
A nászszoba ajtaja a padlóra szakadt, mielőtt véget ért volna a házasság első éjszakája.
A csattanás visszhangzott a Santa Clara-i birtokon. Egy fehér virágfüzér vált le a keretéről, és Santiago Valdivia vállára hullott, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet.
A felesége megjelent a lyukban.
Catalina Ríos elvesztette az egyik cipőjét, a fátyla az egyik karjára tekeredett, és egy gyertyatartót tartott a kezében.
A szolgák mozdulatlanul álltak a folyosón.
– Nagyon rossz modorú az ajtód – jelentette ki a nő, még mindig izgatottan.
Santiago a kidőlt fára szegezte tekintetét.
– A mai napig senki sem panaszkodott.
– Mert biztosan senki sem töltött még 15 percet bezárva az öltözőben.
Doña Remedios, a földbirtokos nagynénje, a mellkasára tette a kezét.
– Katalin! Érted, mit tettél?
A fiatal nő az ajtóra nézett.
– Egyelőre menj el.
Aztán történt valami, ami még a balesetnél is botrányosabb.
Santiagóból kitört a nevetés.
Rövid volt, önkéntelen. Alig hagyta el a szája a hangot, mielőtt megállította volna.
De mindannyian elsápadtak.
Catalina figyelte, ahogy férje arca elhalványul. Megmerevedett a háta, és tekintete végigsöpört a szolgák arcán, mintha épp most követett volna el egy megbocsáthatatlan vétséget.
Doña Remedios a nevét suttogta.
Levette a virágokat a válláról.
– Hilario, keresd meg a feleségem cipőjét. Holnap jön az ács. Ti többiek elmehettek.
Catalina megvárta, amíg kiürül a folyosó.
– Nem tudtam, hogy a nevetés is tilos.
Santiago nem válaszolt.
1885 novembere volt. Három órája voltak házasok, és a nő már megtalálta a repedést, amit a férfi 20 éve rejtegetett.
Catalina egy fogadóban nőtt fel a Puebla felé vezető úton. Apja, Anselmo Ríos, utazókat szolgált ki, élelmiszert vásárolt, és vitatkozott az öszvérhajcsárokkal, akik mindig találtak okot arra, hogy kevesebbet fizessenek.
Gyerekkorától megtanult könyvelni, kilincseket javítani, és különbséget tenni egy dühös és egy ijedt férfi között.
Egy viharban találkozott Santiagóval.
A hintója lerobbant a fogadó közelében, és két éjszakát kellett ott töltenie. Catherine nem tudta, kicsoda ő, amikor a férfi a segítségét kérte, hogy zsákokat arrébb vigyen egy lék elől.
Engedelmeskedett.
Később visszatért egy elfeledett könyvért. Később, meggyőző kifogás nélkül.
Hat hónapig beszélgettek lovakról, utakról és aratásról. Santiago visszafogott volt, de sosem gúnyolta ki a véleményét. Amikor megkérte a kezét, Catalina hitte, hogy a komolyság mögött egy férfi rejtőzik, akit szerethet.
Az apja megkérdezte tőle, hogy biztos-e benne.
– Nincs szükségem a hagyatékára – felelte a nő. – Érdekel engem.
Most, egy betört ajtó előtt állva kezdte megérteni, mennyi mindent nem tud.
Santiago elrendelte, hogy készítsenek elő neki egy másik szobát.
Katalin éles fájdalmat érzett.
Elküldesz, mert betörtem az ajtót?
-Nem.
Miért nevetsz?
A csend elég volt.
Letette a gyertyatartót az asztalra.
– Holnap beszélhetünk.
Meglepődött a visszavonuláson, és ránézett.
Catalina tudta, hogyan kell feltörni egy zárat. Csak időt kell adni az embernek.
A reggelit egy olyan asztalnál szolgálták fel, amely 30 vendég befogadására is alkalmas lett volna.
Csak Catalina és Doña Remedios voltak ott.
– Az unokaöcsémnek nyugalomra és csendre van szüksége – figyelmeztette az asszony. – Sokat szenvedett.
– El tudom képzelni.
– Akkor megérti majd, hogy ez a ház nem funkcionálhat fogadóként.
Katalin megtört egy vekni kenyeret.
– A fogadónkban az emberek alszanak, esznek és beszélgetnek. Eddig ez egy ésszerű rendszernek tűnik számomra.
Matilde, a legfiatalabb szobalány, kuncogott.
Azonnal lehajtotta a fejét.
Remedios felé fordult, de Santiago belépett, mielőtt a nő megszólalhatott volna.
Az asztalra nézett.
– Találtál reggelit?
Katalin felnézett.
– Igen. Bár a másik végét még mindig nem találtam meg.
– A lekvár után van.
Matilde összeszorította az ajkait.
Catalina elmosolyodott anélkül, hogy a kis csodára mutatott volna.
Doña Remedios érintetlenül hagyta a csokoládéját.
A következő napokban Katalin felfedezte Szent Klára szokásait.
A folyosókon tilos volt énekelni. A munkások gyermekeinek távol kellett maradniuk a főépülettől. A nyugati szárny ablakait csak takarítás céljából nyitották ki.
És senki sem nevetett a teraszra vezető lépcső közelében.
Ez az utolsó tilalom nem volt leírva, de elég volt Catalinának egy kis nevetésben tört ki, hogy Hilario nyugtalanul megjelenjen.
– A hang nagyon messzire terjed, asszonyom.
– Zavar ez bárkit is?
A komornyik a zeneszoba csukott ajtajára nézett.
– Emlékeket idéz fel.
Katalin megint nem viccelt.
Délután Santiagót bankszámlák ellenőrzése közben találta.
– Szeretném látni a zeneszobát.
A toll megállt az ujjai között.
— Nem használják.
– Ezért kérdezem.
Néhány másodpercig a tekintetét fürkészte.
-Ma nem.
-Rendben van.
Catalina minden kérlelhetetlen szó nélkül távozott. Santiago a távozása után is az ajtót bámulta.
Hozzá volt szokva, hogy a hallgatása vagy engedelmességet, vagy neheztelést vált ki belőle. Nem tudta, mitévő legyen egy olyan nővel, aki képes várni, miközben továbbra is érdeklődik iránta.
Másnap rajtakapta, amint egy a keretre festett ablakot próbált kinyitni.
– Meg fogod sérteni magad.
– Az ablak elindult.
Santiago elvette a kezében lévő szerszámot.
– Majd megkérem őket, hogy javítsák meg.
– Ez egy nagyszerű ötlet lett volna úgy 10 évvel ezelőtt.
