Majdnem elmosolyodott.

Aztán meglátott egy apró hólyagot a kezén.

Óvatosan magához ölelte, abban reménykedve, hogy Catalina el tud mozdulni, ha akar.

– Nem kell mindent megjavítanod, amit elromlottnak találsz.

A férfi ujjaira nézett az övén.

– Nem kell úgy tenned, mintha semmi sem szorulna javításra.

Santiago lassan elengedte a kezét.

Azon az estén elvitte a zeneszobába.

Doña Remedios meglátta őket a lépcsőről.

– Santiago, megígérted, hogy…

Megállt.

– Tízéves voltam, néni.

A nő nem válaszolt.

A szobában minden tiszta volt. Az ablakok mellett egy zongora állt. A kandallópárkányon egy hiányzó kerekű, fából készült ló pihent.

Santiago a bejárat közelében maradt.

– Az anyám itt játszott szokott.

Katalin várt.

– A 10. születésnapomon kitalált nekem egy indulót. Egyre gyorsabban és gyorsabban játszotta, amíg hibázott egyet. Nem tudtam abbahagyni a nevetést.

A kis lóra nézett.

– Jött egy pincér, hogy szóljon, apám elesett lovaglás közben. Anyám kiszaladt a teraszra. Kora reggel befagyott.

Katalinának összeszorult a torka.

–Megcsúszott a lépcsőn. Apám sérült karral tért vissza. Soha többé nem kelt fel.

Santiago hosszú szünet után megszólalt.

–Apám azt mondta, ha nem terelem el a figyelmemet, hamarabb kijött volna. Hogy a nevetésem késleltette.

– Santiago…

A nagynéném megpróbált megvédeni. Megkért, hogy ne nevessek ott többet, nehogy feldühítsem. Ezután jobb volt nem nevetni a közelében. Az évek múlásával már nem számított, hol vagyok.

Catalina közelebb lépett hozzá, de még nem érintette meg.

–Egy gyereket nem lehet hibáztatni azért, mert az anyja boldoggá akarja tenni.

Lehunyta a szemét.

Hallott részvétnyilvánításokat, imákat és bátorító szavakat. Soha senki nem mondta neki így.

– Tudom, ha belegondolok – mormolta. – De vannak időszakok, amikor úgy érzem, mintha újra 10 éves lennék.

Catalina kinyújtotta a kezét. Santiago elfogadta.

Nem próbálta megnevettetni. Együtt maradtak, amíg a férfi már nem tudott lélegezni összeszorított állkapocs nélkül.

A következő hetek mások voltak, bár nem könnyűek.

Santiago engedte, hogy felhúzzák a nappali függönyeit. Egy zongorahangoló ellenőrizte a zongorát. Az ács korlátot szerelt a teraszra, és kijavított egy egyenetlen lépcsőfokot.

Doña Remedios ezeket a műveket inváziónak tekintette.

„Anyád minden szegletben jelen van ebben a házban” – mondta az unokaöccsének.

– Tudom. Be akarok jutni azokba a sarkokba.

A nő sírva távozott.

Santiago a délután hátralévő részét leverten töltötte.

Katalin a kertben találta meg.

– Szenvedést okoztam neki.

– Szeretheted őt, és nem tehetsz meg mindent, amit kér tőled.

– Úgy mondod, mintha könnyű lenne.

– Nem. Azt mondom, meg tudod csinálni.

Homlokát az övéhez támasztotta.

Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatkérés nélkül keresett vigaszt.

Octavio unokatestvér röviddel az aratás végi vacsora előtt érkezett Santa Clarába.

Ő kezelte a család egyes vagyontárgyait, és élvezettel emlékeztette másokat arra, hogyan kell viselkedniük.

Már az első ebédnél az illemről, az óvatosságról és a feleségekről beszélt, akik összekeverik a bizalmat a tekintéllyel.

Katalinának nem kellett kimondanom a nevét.

„A munkások kezdenek túl sok szabadságot venni maguknak” – jegyezte meg.

– Tegnap jelentették, hogy megrepedt egy gerenda a raktárban – válaszolta Santiago.

– Előre értesítették volna az igazgatót.

– Korábban attól féltek, hogy a javítások költségét levonják a fizetésükből.

Octavio Catalinára nézett.

– Látom, hogy most már minden szokást gyanakvással tekintenek.

Letette a poharát.

– Csak azoknak, akiknek meg kell ijeszteniük valakit a túléléshez.

A vacsorát a nagyteremben tartották. Munkások, bérlők és családjaik vettek részt rajta. Catherine azt javasolta, hogy a gyerekek bent, a tűz közelében egyenek.

Santiago beleegyezett.

Zene szólt, halk beszélgetések hallatszottak, és a vihar dörömbölt az ablakokon.

Egy ideig minden jól ment.

Aztán egy rosszul rögzített zsalugáter kivágódott. A szél több kottát is felemelt, és az egyik egy hatalmas szökőkútba zuhant.

Egy gyerek hangosan felnevetett.

Octavio felállt.

-Csend!

A kisfiú hátradőlt a székében.

Doña Remedios a teraszajtók felé nézett.

Santiagót is.

Catalina látta az arcán a változást: a légszomjat, a mozdulatlan kezeket, a gyerek visszatérését oda, ahol a férfi volt.

Octavio kihasználta a csendet.

–Ez történik, amikor elfelejtjük a tiszteletet. Az édesanyád többet érdemel annál, mint hogy bulit rendezzenek a halála helye mellett.

Catalina leszedte a kottákat a szökőkútról.

A papír csöpögött.

– Ezen a fiú nevetett.

– Ne avatkozz bele abba, amihez nem értesz.

Santiago felemelte a fejét.

– Ő a feleségem. Soha többé ne beszélj így vele!

Octavio hallgatott.

Santiago odalépett a kisfiúhoz.

-Mi a neved?

– Benito, uram.

– Féltél?

A fiú bólintott.

Santiago letérdelt, hogy egy szinten legyen vele.

– Nem tettél semmi rosszat.

Aztán a családjához fordult.

–Anyám leesett egy jeges lépcsőn. Gyerek voltam. Nem tudtam megállítani.

Remegett a hangja, de folytatta.

– Évekig vigasztaltam másokat anélkül, hogy hittem volna ezeknek a szavaknak, pedig nekem szánták őket. Ma este előttetek kell kimondanom őket. A halála nem az én nevetésem volt a hibás.

Remedios sírni kezdett.

Octavio válaszolni akart.

– Elég volt – mondta Santiago. – Ha nem tudsz velünk jönni anélkül, hogy zavarba hoznál egy gyereket, akkor elmehetsz.

Az unokatestvér kiment a szobából.

Senki sem futott utána.

Catalina a foltos kottaszámra nézett.