A gazda ajtót nyitott egy éhes gyereknek, majd meglátta az anyját, aki a hóban várakozott.
– Uram, van valami ennivalója? Anyukám azt mondja, nincs szüksége rá.
Fabián Ortega a fiúra nézett, aki remegett az ajtaja előtt. Csizmája orránál nyitott volt, és egy olyan elnyűtt sálat viselt, hogy a szálainál fogva hó tapadt rá.
Hátul, a folyosón lévő oszlop mellett egy nő várakozott.
Nem ment közel a bejáratnál látható tűzhöz. Egy vékony kendőbe burkolózva maradt, mintha a fiát kérni szabadna, de önmagát kéregetni szégyenletes lenne.
1888 márciusa volt. A tél még mindig tapadt Észak-Chihuahua hegyeire.
– Mi a neved? – kérdezte Fabian.
—Mateo.
– És az anyukád?
– Elena.
Fábián szélesre tárta az ajtót.
– Gyertek be, mindketten!
A nő megrázta a fejét.
– Egy tortilla elég neki.
Fabian a lány sápadt ajkaira nézett.
– Nem fogom megetetni a gyereket, amíg az anyja kint fázik.
Elena megpróbált válaszolni, de Mateo a szoknyájába kapaszkodott.
– Anya, babillat van itt.
Ez a mondat végleg megtörte.
Fabian három tányért tett az asztalra.
Miközben az utolsót vette le a tálalószekrényről, egy pillanatra megállt. Hat éve csak egyet használt.
Felesége, Inés, és lánya, Rocío ugyanazon a héten halt meg lázban. A kislány akkor 7 éves volt. Azóta Fabián az életét a szarvasmarhák, a kerítések és minden olyan feladat köré szervezte, ami lehetővé tette számára, hogy kimerülten hazaérjen este.
42 éves volt, és egy olyan háza volt, ahol minden még mindig tiszta volt, de szinte semmi sem változott.
Elena 34 éves volt. A férje, Simón, az előző ősszel halt meg, amikor egy fa rádőlt munkanapon.
Talált varró- és mosodai szolgáltatásokat, de nem eleget. Elvesztette a kiadott szobát, eladta a bútorokat, és elindult egy városba, ahol az egyik unokatestvére élt.
Nem tudtam, hogy még ott van-e.
Anya és fia három hétig mások szekerén, gyalog és kölcsönkapott menedékekben utaztak.
Mateo majdnem egy napig nem evett.
Elena 2-est viselt.
– Ne olyan gyorsan – mondta a fiúnak, miközben falni kezdte a babot.
Aztán a saját tányérjára nézett anélkül, hogy hozzáért volna.
– Te is ehetsz – mondta Fabian.
Elvette a kanalat.
A második kanál után hangtalanul sírni kezdett.
Az ablak felé fordult, hogy Mateo ne lássa.
Fabian felkelt, hogy tűzifát tegyen bele. Nem tett fel kérdéseket.
Ez lehetővé tette számára, hogy folytassa az evést.
A vihar még sötétedés előtt kezdődött.
Fabián átadta a szobáját, és vitt néhány takarót abba a szobába, ahol a nyergeket tartotta, az istálló mellett. Elena addig tiltakozott, amíg meg nem látta, hogy Mateo ülve elaludt, még mindig egy tortillával a kezében.
Másnap reggelre a hó elmosta az utat.
Elena korán kelt, és talált egy szakadt mandzsettájú inget. Megfoltozta. Aztán söpört, reggelit készített, és megtisztított egy poros ablakot.
Fabian rajtakapta, hogy a lány az üveget dörzsöli.
– Nem kell fizetned az ételemért.
– Tennem kell valamit.
Néma maradt.
Elena leengedte a függönyt.
– Ha túl sokáig ülök, elkezdek azon gondolkodni, hogy mi mindent elvesztettünk.
Fabian a folyosó felé nézett.
Hátul volt egy ajtó, ami már 6 éve zárva volt.
– Értem – mondta.
Mateo követni kezdte őt a tanyán.
Lovakról, szarvasmarhák bélyegeiről kérdezett, és hogy miért van görbe füle a tehénnek. Fabián röviden válaszolt, de a fiúnak látszólag nem kellett hosszasan válaszolnia, mielőtt újabb kérdést tett volna fel.
A harmadik napon a bezárt szoba előtt állva találta, kezével a kilincsen.
–Ott nem!
Mateo úgy lépett hátra, mintha megütötték volna.
Fábián azonnal megállt.
Elena kijött a konyhából.
A fiú elbújt mögé.
– Bocsánat – mormolta. – Nem akartam semmit elvinni.
Ezek a szavak jobban fájtak Fabiánnak, mint a saját sikolya.
Leguggolt, helyet hagyva közöttük.
– Nem gondoltam volna, hogy bármit is el fogsz vinni.
Mateo nem nézett rá.
– A lányom szobája volt.
Elena a fiú vállára tette a kezét.
„Már nem lakik itt?” – kérdezte.
Fábián lassan megrázta a fejét.
– Régen meghalt.
– Nem tudtam.
-Tudom.
Fábián mély levegőt vett.
– Nem kellett volna rád kiabálnom.
Azon a délutánon egy darab faragott darabot és egy kis darabot, amit elkezdett faragni, otthagyott Mateo tányérja mellett.
– Úgy néz ki, mint egy tehén – mondta a fiú.
– Úgy tettem, mintha ló lennék.
Máté megvizsgálta.
– Hiányoznak belőle dolgok.
Fabián rövid, meglepett nevetést hallatott.
Elena felnézett a tűzhelytől.
Nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna ehhez hasonló hangot abban a házban.
A hó hat napig ott tartotta őket.
Étkeztek, dolgoztak, és csendben maradtak, ami fokozatosan kevésbé kínossá vált. Éjszaka Mateo meséket kért. Fabián az egyiknek olyan rosszat mondott egy elveszett borjúról, hogy a fiú végül kijavította.
– Holnap újra próbálkozhatsz.
Elena hangosan felnevetett.
Aztán befogta a száját, mintha valami rosszat tett volna.
Amikor Máté elaludt, Simonról beszélt.
Azt mondta, óvatos, mindig ellenőrzi a szerszámait, és hogy aznap reggel a nő meg akarta kérni, hogy ne menjen fel a hegyre.
– Néha arra gondolok, hogy ha én mondtam volna…
Fabian a tűzre nézett.
– Túl sokáig vártam, mire orvoshoz mentem.
